Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)
879 tam..Mindez úgy hatott, mintha értelmüket vesztett, már rég nem létező dolgokról beszélne; mintha egy süllyedő hajó utasaihoz szólt volna: „Gyönyörűek ma este a csillagok..Cinke-Lill anyja, ha otthon volt, örökké ott ült a díványon, szemben az ajtóval, az ajtón át érzett együtt a férjével, miközben horgolt, mellette könyv hevert, hónapok óta ugyanaz; lesütött szemmel, arcán a néma mentegetőzés pírjával hallgatta férje levegőben maradt szavait, s azoknak mást jelentő visszhangjaként helyeselt: „Igen ... Örülök ..Tanárnőből lett óvónő, majd a Tisztító és Kelmefestő Vállalat irodájában gyűjtötte be a szennyest és adta ki a tiszta ruhát, s vezette a hozzá tartozó lajstromot, a legkisebb hiba nélkül, amit tőle, a történelem volt tanárától, el is vártak, és amit a személyzeti osztály tisztviselőnője, miután elolvasta a Cinke-Lill anyjáról kiállított „kádervéleményt” — a fejében még az utolsó mondat töredékével: .. különben megbízható ..—, előre jelzett, egy optimista és biztató tekintet kíséretében: „Volt tanárnő? Hajaj! Ezt a munkát az elvtársnő félkézzel elvégzi ...” S valóban, a megbízhatóságával sikerült is elérnie, hogy lánya, Cinke-Lill, aki az iskola egyik legjobb tanulója volt, a nyolc osztályával mellé kerüljön segéderőnek. Ahogy a japáncseresznyefák alatt sétáltunk, Cinke-Lill fölnézett bronzvörösben izzó lombjukra, és váratlanul, furcsa, meglepő hangon fölkacagott: „Bizony kicsi ez a város!...” — mondta. Hallgattunk kicsit, hamarjában nem tudtam mit mondani. — Arra gondolsz — kérdeztem óvatosan —, hogy régebben nagyobb volt? Vagy nyomaszt? — Nem — felelte kacagva. — A lepedőkre!... Csak látnád a küldöncök pofáját (ezt a szót használta, addig még sohasem hallottam tőle, később is csak a kivételesen dühös vagy inkább keserű pillanataiban), mikor a szennyest behozták ... — mondta. Megállt, az ingem ujjánál fogva visszatartott, s hirtelen támadt egzaltációjában a kezével, arcával, mindjárt el is játszotta, amit mondott, életem legjobb paródiáját rögtönözve a Gottwald-park fái alatt: — Belép a küldönc vagy inkább úgy beoson, mintha a finombőr-táskával legszívesebben a föld alá süllyedne. Persze barettsapkában — mutatta, két kezét olyan mozdulattal tartva a fejéhez, ahogy a sapka szélét felpödrik —, zakó, nyakkendő, mégis úgy áll rajtuk a ruha, mintha két cigaretta közt szóltak volna ki nekik az iroda ablakán: „Józsi, itt a viskókulcs, mehet a szennyesért!” S amint anyám, gumikesztyűben, a pulton szétválogatva darabszám átveszi, s a lepedők kibomlanak, öröm nézni, ahogy halomba repülve suhogva föltárják titkukat: kármin és keményítő vegyesen, azután vörösbor, csokoládé, konyak és elkenő- dött finom cigarettahamu, rúzs, elvétve egy-két tárgyi maradvány, melyet anyám a gumikesztyűs kezével a földről felcsippent, két ujja közt egy pillanatra a nyitott táska fölött tartja — mialatt ernyedten csüng döglött gumija —, majd szolgálati közönnyel csupán annyit mond: „Ez kérem az öné...” A küldönc, akár a majom, ha bonbonos papírban kavicsot kapott, úgy kapja félre a szemét, homlokát ráncolva nézi a mennyezetet, elvörösödik, majd elfehéredik, s mielőtt tényleg a földbe süllyedne, a foga közt halkan hormolva tiltakozik: „A khatából való...” Majd amikor anyám megszámolta az ágyneműt (én meg a ládákba rakom), kezébe veszi a tollat, s a hegyét a papíron tartva megkérdi a fejes nevét, hogy kitölthesse az elismervényt, a küldönc a tisztelettől féllábra helyezi testsúlyát, s ahogy a nevet diktálja, lábat vált, majd saját szavai hallatán fullasztó zavara oldódik, a tekintete egy pillanatra már-már bátor, a bosz- szú fénye is felsejlik benne, de mikorra bosszúja egy leleplező adalék kimondásával beteljesülne, végül mégis büszkén mondja ki a pártfogója státuszát... Megesik, hogy anyám, csupán kajánságból, újra kérdi a nevet... — Miért nem használnak álnevet? — kérdeztem önkéntelenül is többesszámban.
