Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Duba Gyula: Sok közös ügyet felvállaltunk Bodnár Gyula interjúja

803

például a József Attila-i indíttatású költészetet is beveszi a kötetbe? Azért érdekes ez, mert Tőzsér ezt a már körvonalazott koncepciót az egész Szemle szerkesztésébe is behozta, illetve igyekezett érvényesíteni. De megfért ez az én realizmus-koncepciómmal. Árpádot kellene megkérdezni, hogy számára vajon nem következett-e ebből feszültség a Szemle szerkesztése közben.

— Bs Roncsol? Bár elég esetlen a kérdés — melyik „oldalon állt”, vagy melyik pólushoz közelebb?

— Ismétlem, megfértek egymással a koncepciók, és biztos, hogy ebben Roncsolnak is része volt, aki kiváló esztétikai érzékkel és humanista szempontokat követve szerkesztett. Az ő szemléletébe minden belefért, ami irodalomnak mondható. Mindebből az következett, hogy minden helyet kapott a Szemlében, amit értéknek tekintettünk. Minden elképzelésnek megvolt a maga gazdája. Minden belefért szerkesztői koncepciónkba. Persze, nem volt ez gond- és probléma- mentes korszak. Hol Roncsol, hol Tőzsér érezte úgy, hogy ő ezt tovább nem csinálja. Erről őket kellene megkérdezni. A magam részéről egy dolgot mondhatok, igazságként: minél bonyolultabbá vált az irodalom helyzete, annál Inkább éreztem, hogy a fiatalok csoportját nemcsak hogy szükséges megvédeni, kiállni mellettük, hanem be is kell őket építeni irodalmunkba. Ezt igazolhatom többek között azzal, hogy a Fekete szél novellaantológiát én válogattam, és én írtam hozzá az előszót.

— Amikor ön a Szemle főszerkesztője lett, még élt Fábry Zoltán, sőt a lap főmunkatársa volt még két évig, vagyis a haláláig. Fábry figyelő tekintete befolyásolta-e a (fő)szerkesztői munkát? És kíváncsi lennék kapcsolatukra.

— Szorosabb kapcsolatom Fábryval, ha jól emlékszem, hatvanötben kezdődött, amikor esszét írtam a Szemlébe Rúria, kvaterka, kultúra című könyvéről. Tulajdonképpen ebben a könyvben fedeztem fel én Fábryt. Ö meg engem, esz- szémből. Biztos, hogy tudott rólam azelőtt is. És figyelt is. De nem írt rólam. Csak egyszer, hatvanegyben, egy antológia előszavában, öt sort, hogy nekem nem a humor lesz a műfajom, hanem a novella. A Szemlében közölt dolgozatomra levélben válaszolt: olyan oldalról kapott megértést, ahonnan nem várta. Attól kezdve minden könyvét megküldte nekem, dedikálva. Ez azért fontos, mert, mint írók, akkor találkoztunk először. Még nem személyesen. Számomra ez meghatározó élmény volt, ekkor kerültem igazán Fábry közelébe. Személyesen hatvanhétben találkoztam vele, amikor a Szemle Fábry-számot készített, és minthogy az élő Fábryt kívántuk bemutatni, Dobos László elküldött hozzá, készítsek beszélgetést vele. Ismerősként üdvözöltük egymást. Mint előzmény, ez a kapcsolat meghatározta a kettőnk közötti későbbi viszonyt, amely a főszerkesztő és a főmunkatárs között mindjárt egy gikszerrel kezdődött. Ady-évfor- dulót ünnepeltünk, hatvankilencben. Fábry erre ünnepi írást küldött nekünk, amelyben Ady időszerűségét hangsúlyozta, igazodva hatvankilenc, vagyis az akkori hónapok szelleméhez. Elkövettem azt a hibát, hogy írását nem a szám elején hoztam, hanem valahol bent. Már nem tudnám megmondani, milyen koncepció nyomán. Fábry keserű levelet írt, hogy őt és Adyt eltemettük a számban. Elnézést kértem tőle levélben. Szerkesztői tapasztalatlanságomra vallott, hogy nem ismertem fel az írás időszerűségét. Azután már nagyon is odafigyeltem Fábryra — mit mond, mit mondhatna, mi az álláspontja. A lap szempontjából döntő volt, hogy ha valamilyen elvi kérdésben kellett megnyilatkozni, Fábryt kértük fel. Sajnos, ez az együttműködés rövid ideig tartott. Mire tisztázódtak volna a helyzetek, nézetek a konszolidációs korszakban, mire egy új, de a régire támaszkodó irodalompolitikát kellett volna kezdeni, Fábry már nem volt az élők sorában. A Szemle magára maradt egy kicsit. Tőzsér távozni készült, vagy már el is ment, Roncsol sem érezte már jól magát a Szemlénél. A lap szerkesztői koncepciója meg olyan próbált lenni, hogy megőrizni a konti-