Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Duba Gyula: Sok közös ügyet felvállaltunk Bodnár Gyula interjúja

804

nuitást, hogy mindent felkaroljunk, ami megíródott vagy megíródik. Kern volt ez könnyű feladat, ugyanis mind nagyobb számban érkeztek helytörténeti munkák, a nemzetiségi önismeretet gyarapító irodalom. Ezt is be kellett építenünk a Szemlébe. Megjelent az Élő múlt rovat, Kecskés László, Püspöki Nagy Péter írásaival. Ezzel kezdődött a lap történetében az a korszak, amikor kellett, hogy a szerkesztői program részévé váljon a nemzetiségi tudat és történelemszemlélet kibontakozását elősegítő irodalom publikálása. Jóllehet, szerepeltek a lapban azelőtt is ilyen írások.

— Akár furcsa paradoxonnak is tekinthetnénk, hogy ekkortájt lett az Irodalmi Szemle szerkesztője az a Zalabai Zsigmond, de elsősorban Tóth László és Varga Imre, akiket, társaikkal egyetemben, többek között olyan vádakkal illettek, hogy tagadják a hagyományokat, semmibe veszik a hazai magyar valóságot. Mi újat hoztak ezek az akkoriban huszonéves fiatalok a Szemlébe? Előbb azonban szeretnék választ kapni arra a kérdésre, miért nem szerepelt nevük a ti- rázsban? Tóth László és Varga Imre nevét jegyzik ugyan hetvenkilenc—nyolcvanban, de aztán ismét csak a grafikai munkatárs, Varga Lajos neve szerepel a főszerkesztő és a szerkesztőbizottság tagjainak neve mellett.

— Ennek oka valószínűleg a Szemle akkori gondjaiban és talán részben az akkori szerkesztőségi gyakorlatban keresendő. Ha jól emlékszem, más lapokat is a főszerkesztő neve jegyzett. Nem volt szándékos, tudatos mulasztás. Hogy mit hoztak ezek a fiatalok? Újabb korszakról kell itt beszélni. Egy új szellemről. Zalabai, majd Tóth és Varga természetesen a maguk irodalmi és valóságszemléletét hozták a Szemlébe, és ez eléggé alapvető és újszerű volt az addigi gyakorlathoz képest. Az esztétikai tájékozottságon kívül magukkal hoztak egyfajta új problémaérzékenységet is. A szó szoros értelmében megfiatalították a Szemlét. Ez kezdetben talán nem volt egyértelműen és teljes egészében pozitívum, mert — igaz, csupán egy rövid, átmeneti időre — túlságosan nagy teret kaptak a fiatalok írásai, főként a szépirodalomra gondolok, versekre, novellákra, elbeszélésekre. Közben eléggé elbizonytalanodott a kritikai szemlélet. Ebben az időben virágzott a szemiotikái indítékú kritikai módszer, a szóstatisztika. Talán azt is megkockáztathatnám, hogy a realista fogantatású irodalom okkal érezhette úgy, hogy nincs kritikai visszhangja. Ugyanakkor pozitív vonás volt, hogy a fiatal szerkesztők megértést tanúsítottak, sőt programosan viszonyultak az említett nemzetiségtudat-fejlesztő és tudományos igényű vállalkozásokhoz. Nagy szerepük volt az új rovatok létrejöttében, indításában. Én olyan főszerkesztői koncepciót láttam szükségesnek akkor, hogy minden jó ötletet meg kell valósítani, ha lehet. Így indította Zalabai a Holmi rovatot, Varga Imre az Első közlésemet. Zalabai tájszámokat szervezett. Ha jól emlékszem, az én címeim a Hazai tükör és az Élő múlt. Aztán műfordítói versenyt kezdeményeztünk. Ennek a közös munkának voltak eredményei a különféle ankétok. Az együttműködés a fiatalokkal egyúttal szinkronban volt egy gazdag, fölívelő korszakkal, melyet az jellemzett, hogy a hagyományos és avantgárd szemlélet szinte egymással szemben állva érvényesült az irodalomban. Ez egyben arra késztette a hagyományos szemléletet, hogy tájékozódjon a modernebb formák és stílusok felé, másrészt a szélsőséges avantgárdista törekvések képviselői keresni kezdték a tartalmi és formai szintézis lehetőségét. Elmondhatjuk, a hetvenes években végre mind az Irodalmi Szemlében, mind az egész irodalmunkban komoly előrelépésként értékelhető értékszintézis ténye mutatkozott meg.

— Közben megvált a Szemlétől Zalabai Zsigmond, majd a nyolcvanas évek elején Tóth László és Varga Imre.

— Laci elmenetele azzal kezdődött, hogy leközöltünk tőle egy verset, melyet — egy benne használt durva kifejezés miatt — erős bírálat ért felülről. Ugyanakkor előtérbe került a Szemle új szerkesztői koncepciójának formálása.