Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Dobos László: Közös irodalmi tulajdonunk Kövesdi János interjúja
794 kollektív ihletésű. Ennek alapján fogalmazódnak az első ars poeticák. Az első programok. A népi többes a kis népek létműfaja... Ez a kitelepítések, a meghurcolások érzés-öröksége is. S felismerése: együtt a rossz is elviselhetőbb, összebújva a rossz is könnyebben múlik. A népélmény s az irodalmi élmény közös forrású. A mi felelősség- tudatunk a pusztítás, a rossz közösségi élményéből formálódik. A felelősség így nem deklaráció, kinyilatkoztatás, hanem közösségi élményünkből kinövő természetes kötelesség. Elég volt életünk saját nyomán maradni (ami a sematizmus, a személyi kultusz szédülete idején nem is volt olyan egyszerű) — és irányban voltunk. Az élmény, az érzés társadalmiasult, s válhatott a hovatartozás, felelősség tudatává. Költészetünk mindmáig meghatározó érzése: a szülőföld élménye. Aki szülőföldjét mondja — akármilyen műfajban is —, hovatartozását fogalmazza. Irodalmunkban a felelősségtudat a hovatartozás: a valakikhez, valakihez, valamihez tartozás sokféle művészi kifejezése. # A Szemle Indulásától kezdve minden számban található recenzió, kritikai elemzés. Vagyis a jőszerkesztő gondosan ügyel rá, hogy a megjelent műveknek visszhangjuk legyen, s az irodalmi kritika is fejlődjék. Megítélésed szerint mennyivel járultak hozzá a Szemle kritikái irodalmunk fejlődéséhez? Meddig volt szükségszerűség irodalmunkban az ún. nevelő szándékú kritika? Milyen erkölcsi-művészi haszna volt a sematizmusvitának irodalmunk számára? — A kritika figyelő szem. ítéleteit nem lehet minden esetben egy az egyhez elfogadnunk. De a figyelő szem ténye figyelmeztetés. A regisztrálás, az „irodalom elkönyvelése” az induló irodalom esetében helyettesíthetetlen szerep. A lap kritikai rovatának a meghangsúlyozása szándékos volt. A szerkesztőség minden tagja irt recenziót vagy kritikát, s ezen túl erélyesen szerveztük a kritikai írásokat. Legtöbbször „kipasszíroztuk” szerzőikből a kritikákat. Ügy érzem, a Szemle akkori szerkesztőinek kritikai ügyködése, s a megjelentetett kritikai írások egy irodalmi lépcsőfokot képeztek — a több felé. A kibontakozás, a felismerések, az önismeret, a realizmusszemlélet felé. Talán furcsa beszéd, de a kritikai életet mindenkor szervezni kell. Ma is. Az irodalmi folyamatok kezdetét, végét nem lehet bevonalazni, naphoz, hónaphoz, még évhez sem lehet kötni. A magam véleménye szerint háború utáni irodalmunk vízválasztója az antisema- tizmus érvényrejutása. Az „anti-idő”, a realizmus, a gondolkodás feltámadása naptári időben a hatvanas évek első fele. Az ún. nevelő szándékú kritikát sem lehet szorzótáblában kifejezni. Turczel Lajos „nevelő” kritikái nem az irodalmi dedót jelentik. Nemcsak az írás ABC-jét kérte számon, hanem esztétikára, s főleg gondolkodásra tanított. Fábry Kevesebb verset — több költészetet tanulmánya tömény didaktika, ugyanakkor ragyogó esztétika, s irodalmunk megható szeretete is. Sematizmus, antisematizmus: harminc év távlatából ezt tartom az akkori helyzet fő vonulatainak. Innen vezethetők, származtathatók a műfaji behatárolások is. Az Antisematizmus — az én olvasatomban — korszakhatároló. A sematizmusvita, de különösen Fábry antisematizmus-tanulmánya irodalmi felezővonal. A sematizmusvita a Hétben kezdődött, s ez a lap kezdte közölni. Sajnos, a közlés félútján a szerkesztőség elállt a további részek publikálásától. Egyszerűen nem vállalta tovább Fábry kíméletlen szókimondását. Az Irodalmi Szemle folytatta és befejezte a közlést. E vállalásunknak az lett a jutalma, hogy Dénes Ferenc, az Oj Szó akkori főszerkesztője dörgedelmes feljelentéssel olvasta író és szerkesztő fejére a revizionizmus legsötétebb vádjait. A feljelentés végső summája: azonnali hatállyal szélnek ereszteni a Szemle egész szerkesztőségét. Hónapokig tartó kivizsgálások, minősítések, kálvária — lebegés. Vádlottak padja. „Napjaink rés poétikája — ha úgy tetszik — ars poétikája az antisematizmus” — írja Fábry 1964-ben. Az Antisematizmus máig szóló üzenet. Antitoxint, ellenmérget kívánt termelni. „A sematizmus a fejbőlintó Jánosok költészete” — írja. Ellenmérget az alattvalói szellem ellen, a frázis ellen, a hajbókolás ellen. „Ahol csak igenleni lehet és szabad, ott eltűnik, kiűzetik a gondolkodás... a legtöbb bátorságot a gondolkodás követeli...” — mondja Fábry. „A dogmatizmus: parancsuralom, s ezen belül a sematizmus: szolgakényelem... kaptafa, tudatos opportunizmus, akaratlan vagy vállrántő cinkos...” Az Antisematizmus anti-irás: a megaláztatás utáni időben, a nemzetiségi nagytapsok éveiben ellenmérget kívánt termelni, ugyanakkor magabiztosságra, önállóságra, saját lábon járásra ösztönözni. Tette és írta ezt Fábry negyedszázada, huszonöt évvel a szovjet politika megújulási programja előtt. Fábry Antisematizmusa korszakot meghatározó. Máig érő üzenet azért is, mert a nemzetiségi lét szüli a könnyí-
