Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Dobos László: Közös irodalmi tulajdonunk Kövesdi János interjúja
793 szeritől is. A hlrlapírás iskola, a betű iskolája. Az ötvenes években induló költők, pró- zaírők közül alig van ember, aki ne újságíróként vagy szerkesztőként kezdte volna a pályát. Kezdő újságíróként a többirányú összefonódás állapota: erősen kötődik a politikához, szinte részese a politika akcióinak. Részt vesz a programalkotásban, de a napi politikában is. Kötődik a népműveléshez. S ami a legfontosabb: az állandó országjárás, a napi pontosságú friss ismeretek, a szüntelen feltöltődés lehetősége. Az újságírás, a publicisztika az ötvenes évek elejének politkai-társadalmi pezsgésében kétségtelen inspirálója irodalmunk bontakozásának. Ezt a pezsgést elmeríti a személyi kultusz s a sematizmus. De ugyanígy megbénítja az összefonódásokat is. A hatvanas évek megélénkülő s felgyorsuló társadalmi mozgása szinte újraszüli a publicisztikát. S érdekesen a politikai publicisztika kerül a lapok élére. Háború utáni nemzetiségi életünkben megjelenik a kérdező újságíró. A hatvanas évek második felében elszaporodó interjúk sora kétségtelenül kiszélesíti életünk politikai és szellemi határait. A nyíltabbá váló társadalmi közérzet: nagyobb emberi és irodalmi biztonság. A hatvanas években szembetűnően erős a kölcsönhatás publicisztika és irodalom közt az alakuló életműveken belül is: Mács József, Duba, Gyula, Gál Sándor, Cselényi László, Tőzsér Árpád... Ez a kölcsönhatás a hatvanas években irodalmunk fejlődése számára kétségtelen hozadék. S a rangos publicisztika beszövődése irodalmunkba nem az a hely, ahol a gyengébb művészi teljesítmény okát keresni kell. A hetvenes évektől kezdődően publicisztika és irodalom eltávolodott egymástól. A politikai tárgyú publicisztika lelassult, elfakult, erejét és bátorságát veszti. Viszont a prózánk, nyilván önerejénél fogva, felfelé ível. A politikai tárgyú publicisztika a szociológia területére vált. Jelenleg szellemi életünk hiánycikke a hatvanas évekre emlékeztető publicisztika! # A csehszlovákiai magyar irodalom „ereje a nép ismeretében van: ez a gyökér, elindító és megtartó alap. A néphez, az élethez való viszonyunk irodalmi értékünket és magatartásunkat is megszabja, kifejezi. Filozófiai és esztétikai normák tudása és birtoklása még nem avat szlovákiai magyar íróvá. A mi életünkben társadalmi, történelmi valóságunk megismerésével és alkotó kifejezésével kezdődik az író” •— szögezed le egy elvi eszmefuttatásodban. Ez a megfogalmazásod sokban emlékeztet Fábrynak a megírandó „szlovákiai magyar regénnyel” szemben támasztott követelményeire. S talán a te műveid, Duba Gyula prózája, Rácz Olivér már említett regénye, Gál Sándor novellái stb. is az axióma jegyében születtek. Vajon milyen mértékben sikerült irodalmunknak művészileg sikeres képet festenie történelmi-társadalmi valóságunkról? ■ — Ez a kérdés, de szinte minden kérdésed, tanulmány méretű feleletet igényelne. Ez a téma ma már kollektív megítélést igényel. Tematikus szemináriumot, kritikusok, írók, irodalomtörténészek részvételével — „Próza- és regényirodalmunk” címmel. Ma már nem lehet egyszavas válasszal leinteni a szlovákiai magyar regény ügyét. Különben is egyetlen regény sohasem fejez, fejezhet ki egy irodalmat. Van szlovákiai magyar prózairodalom, van szlovákiai magyar regény, s ez az epika állandó közelségben, közelítésben van kisebbségi társadalmunk valóságával. Kritikai írások sora bizonyltja, hogy prózairodalmunk legjobb művei miatt nem kell szégyenkeznünk a nemzeti irodalmak asztalánál sem. A prózairodalmunkat meghatározó művek realizmus-irányzatúak, amit közvetítenek, hitelesnek érzem. Hiányérzetem oka: egysíkú epikus szemlélet, az elmondás, az egyszerű reprodukálás. S a kompromisszumra való hajlam. Inkább lágyítunk, enyhítünk, puhítunk, elegyítünk, s közben hátrálunk az elégia, az idill felé. Soknak érzem a feloldásokat és felmentéseket. A paraszti világ drámáit, tragédiáit jobban el tudjuk mondani, mint a mai élet konfliktusait. Mai prózánk konfliktusszegény, dráma- szegény, tragédiaszegény. Túlságosan idegeinkbe szívódott napi életünk, a kisebbségi társadalom megalkuváshajlama. Egyáltalán a megalkuvás, mint az élet állandóan ismétlődő megoldása. Ez a téma is megérne egy misét: közéleti és irodalmi megalkuvásaink. Kisebbségi társadalmunkban — úgy érzem — sokkal több a tudati, lelki, erkölcsi halál, mint amit irodalmunk erről elmond. Olykor úgy érzem, hogy prózánk valóságszemlélete archaikusán szerény és bűnösen szemérmes. Az ötvenes évek elején számunkra meztelen-tiszta fogalmak: szocializmus, nép. Igen, a kezdet irodalmi pillanataiban, bennünk történelmi jelentésű fogalmakként munkáltak. Nem tudtuk, hogy már akkor s azóta is visszaéltek értelmezésükkel, nem tudtuk, hogy vér és igazságtalanság tapad a fogalmakhoz... Vállalkoztunk, vállaltuk. A kollektivitás: irodalmunk kibontakozásának kulcsszava. Induló költészetünk kollektív fogantatásé, kollektív élményű,
