Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Dobos László: Közös irodalmi tulajdonunk Kövesdi János interjúja

792

reket. Néhány hónapos főszerkesztői csetlés-botlás után rájöttem: az irodalmi lap természete megkívánja a szerzőkkel való személyes kapcsolatot, a jó lapszerkesztőnek irodalmi udvara kell legyen... És jöttek a gondok: a lap betájolása, orientációja, koncepciója. Egy bontakozó irodalom egyetlen lapja. „Egyke.” Mi legyen szerepe? A helyzet, a gyakorlat, az idő válaszolt a kérdésre: nem lehet csoporté, nemzedéké, iskoláé — legyen mindenkié. Tehetség, kezdeményezés, gondolkodás, erkölcsi felelősség közös irodalmi tulajdona. De ’^gyen csak egyarcú, adjon helyet a nemzetiségi lét minden területének: történelemnek, szociológiának, néprajznak... Szerkesztőségi elv lett a véleménycsere és annak szervezése... Ezekben a nyilvános vitákban alakultak ki nemzetiségi kultúránk fejlődésének meghatározó elvi tételei: irodalmunk kettős honossága, a nemzetiségi irodalom közéletiségének szüksége, a nemzetiségi irodalom egyenrangúsága ... A kezdeti években nem volt a múltat illető átgondolt programunk. Volt hagyományunk, de nem volt hagyományszemléletünk. Érdekes jelenség az indulás hagyományérzéketlensége. A kezdés szakaszában az egyéni múlt idő a fontos, ezt hozzuk, ezt mutatjuk fel elsőnek — a közeli, a hivatkozó múltat. Az ötvenes évek elején kezdők nem keresik közvetlen irodalmi elődeiket. Az első hullám költőinél inkább kimutatható Petőfi, Ady, a népiek hatása, mint a két háború közti progresszivitás nyoma. Fábry Stószon él, de számunkra még ismeretlenség. Keveset tudunk róla vagy semmit. Ugyanígy a Losoncon élő Szabó Gyula festőművész és az Ostravában élő Forbáth Imre — élő, létező ismeretlenségek. Még nem keltünk keresésükre. Az ötvenes évek hagyományszemlélete sokáig tisztázatlan, megfogalmazhatatlan. Kétségtelen és sajnálatos tény, hogy a harmadvirágzás indulása közvetlenül nem kapcsoldódik az előző időhöz. Hézag keletkezett, köztes idő. Szinte megszakadni látszó folytonosság. Elveszett idő. Változást majd csak a hatvanas évek eleje hoz. Élő irodalmunk alakítja ki azt a bizonyos hagyománystratégiát. Először Fábry figyelmeztetett a hagyományra. „A múlt mellőzhetetlen nagykorúsító tantárgy” (A gondolat igaza, 1955). A hatvanas évek elején jelenik meg irodalmunkban a regény. Ekkorra érik meg a kimondás ereje és bátorsága. Ekkor indulunk visszafelé életünk nyomain: Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című regénye, Dobos László: Messze voltak a csillagok, Mács József: Adósságtörlesztés, Duba Gyula: Delfinek című novelláskötete... A múlt, immár frázistól, sematizmustól mentesen. Ezzel egyidőben kultúránk is hangsúlyozottan keresi a szellemi élet hagyományvonulatait. Egy irodalomföldrajz tudatosul és fogalmazódik bennünk. Irodalmi szülőföldek, a magyar irodalom honi születésű klasszikusai rokonodnak a múlttal: Jókai Napok, Szenei Molnár Albert Napok... A hatvanas évek elejétől kezdődően főként Turczel Lajos programszerűen foglalkozik nemzetiségi irodalmunk hagyománytérképével... S az Irodalmi Szemle mindennek helyet adott, ahol és amikor erre képes volt — inspirált, térképvázlatot vonalazott... Az ankétok és viták szervezése programszerű volt. A véleménycserék, a viták a gondolkodás eszközei. Fórum. Lehetőség. Nyilvánosság. Szándékom ezzel egyértelmű volt: siettetni irodalmunk kibontakozását. A viták a közösségi gondolkodás tisztázatlan területeit jelzik. Hiányt. Vita tárgyává tettük többek között a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetét; a nemzetiségi kultúrák szerepét; a nemzeti kisebbség irodalma felzárkózásának lehetőségeit; a szocialista irodalmak együttélésének tapasztalatait; a realizmus, az antisematizmus problémáit; a színjátszás és drámaírás gondjait; a műkedvelő csoportok helyzetét... Könnyen leolvasható: a vita, a véleménycsere a hangsúlyok műfaja. Egy-egy helyzet fontos tételének kiemelése. Ha a Szemle szerkesztőségének ebben van szerepe, az annyi, hogy irodalmunk akkori fejlődési szakaszában gondolatokat, témaköröket, összefüggéseket kihangsúlyozott, közhírré tett, és véleménycserét szervezett. Tudatosított.

# Az írószövetség Magyar Szekciója ülésén 1959 februárjában tartott vitaindítódban megállapítottad: „Prózairodalmunk egyik jellegzetes vonása, hogy indulásától napjainkig együtt halad a publicisztikával. Ez a tény sok mindent megmagyaráz.” Akkor ezt a tényt pozitív jelenségként értékelted. Hogyan látod ma ezt a kérdést? Mennyiben segítette a publicisztika a széppróza valóságérzékelésének, reális szemléletének kifejlődését, ugyanakkor mennyiben gátolta szemléletbeli nyitását, művészi-formai korszerűsödését?

— Kultúrtörténeti tény, hogy a harmadvirágzás irodalmának melegágya az újságírás volt. A betűvetés első lehetőségeit az iskolák — és az alakuló szerkesztőségek, szerkesztőségsejtek adták. Az Oj Szó, az Alkotó Ifjúság, az Ifjúsági Szemle, később az Üj Ifjúság, a Szabad Földműves, a Fáklya: kenyérkereset, az anyagi megkapaszkodás kény-