Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - FIGYELŐ - Szombathy Bálint: Mai képzőművészek a Vajdaságból
765 festészete nem annyira a hatvanas évek nemzetközi figuralizmusának jelenségköréből eredeztethető. Szürrealista poetikus látomásai képileg leegyszerűsített, tartalmilag tömör metaforákban fogalmazódnak meg. A posztmodern szenzibilitás és a transz- avantgárd képiség első jugoszláv letéteményesét ismerhetjük meg Kerekes László (1954) személyében. Egy expresszív, ikonográfiájának úgy formai, mint tartalmi referenciáiban végsőkig egzaltált, zilált piktűra művelője, akinek reprezentatív albumát Pictura erupta néven az Oj Sympo- sion című folyóirat adta ki két esztendeje. A vajdasági rajzművészet egyik legígéretesebb ifjú tehetsége Siflis András (1956), aki, az uralkodó áramlatok vonzáskörén kívül, inkább a klasszikus modern figuralista hozadékában leli meg alkotói kiindulópontját. Rajzai áttetszőek és átszellemültek, mintegy a szerző belső szemlélődésének képezik hiteles kicsapódásait. A felsorolt művészek opusának viszonylatában külön helye van Dragomir Ürgén (1951) absztrakt formákkal építkező, az amerikai pattern painting formavilágát idéző szim- bolikus-dekoratív festészetének, így mintegy természetszerűleg vele zárjuk a klasszikus médiumok képviselőinek bemutatását, miután az antropomorf világképből — és képi világból — eljutottunk az idiomorf magatartási formákhoz. A két fenomén köztes területén, az átfedések sávjában található Radics Zoltán (1954) alkotói világa, aki kétdimenziós táblaképek és valós, térbeli műobjektumok ötvözésével képezi ki installációit, szellemi csapongásainak anyagi megfelelőit. A telefotográfia elektronikus produktumainak műfaji extremitásai foglalkoztatják Szombathy Bálintot (1950). A megbolygatott, képileg szétrobbantott, ikonográfiájának eredeti szemantikájától elvonatkoztatott látványt emeli a művészet tartományába. A kép és az írott nyelv szimbiotikus állagát hozza létre Slavko Matko- vié (1948) oly módon, hogy a sajtó eldolo- giasult nyelvi készletének absztrakt töredékeit szerkeszti össze új ikonikus minőséggé, a kollázs és a vizuális költemény közös foglalataként. Az alkalmazott művészet területéről nem hagyható ki Baráth Ferenc (1946) plakátművészete. Képileg tiszta, stílusában jórészt szürrealitásra hajló színházplakátjai külön minőséget fémjeleznek a műfajnak nemcsak jugoszláv, hanem egyetemes térközeiben egyaránt. Végezetük szögezzük le: az itt prezentált alkotói eredmények releváns értékekként épülnek be a jugoszláv művészet szélesebb áramaiba, fejlődésének központi tengelyébe. A válogatás — úgy a szerzőké, mint a műveké — természetesen nem lehet mentes az individuális kritériumokból adódó elfogultságtól, ám mindenesetre egy hosz- szabb tartalmú elméleti-kritikai tevékenységből adódó meggyőződés áll mögötte. Szombathy Bálint Maurits Ferenc: Kis szürke műtőasztal, 1986
