Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A költői megújhodás útján (Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember)

760

a kötött formákkal, a képteremtés szuverenitása, a lelki-szabadon való műalkotás hogyanját jelentik. Az ószövetségi bibliai stílusíhletés, akár a népköltészet is kitűnő iskola, hogy ihletettje önálló költői egyéniségként lépjen ki kapuján. A verselőt korunkban elsősorban nem a szép szavak bősége méri, mert a vers nem csupán szókonglomerátum, hanem gondolat- és eszmehordozó képek rendszere; A felkiáltójeles ember esetében természetesen valóságos és látomásos szimbolikájú képrendszer, amely egész megőrző humanista tartásával kötetmondanivalót, magasrendű emberi tartalmat összegez. Ez válthat ki a

kötet szövegeinek olvasásakor jelentős rezonanciát az olvasó lelkében, s bizonyos filozófiai, politikai színezetet és értelmet is felmutat. Az én, a mi, a világ összeolvadása, a magánügy megszűnése, akár a reménység valóságosan igazi hitele és a tettrekészség, amely a költő pokoljáró pesszimista hangulataiból tör elő, a világpusztulás rémével hadakozó, a költészettől szorongásainak kimondva-feloldását remélő magatartása szükséges ahhoz, hogy a kötet (mint azt a fülszövegének tanulsága mutatja] utazás lehessen a történelem, a nyelv és a vers mélyére.

Kocsis Ernő: Mezei út, 1980