Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A költői megújhodás útján (Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember)
759 piség és a versmondatoknak is nevezhető gyakori szövegrészek expreszivitásának eredményeként. A jelkiáltójeles ember című kötet szövegei nem a spontán alkotás következményei, hanem a nagyon tudatos, mérlegelt alkotói tevékenység végtermékei, amelyek magasfokú szenvedéllyel és érzelmi hatóerővel telítődnek. Leszámítva a különböző mottóként használt idézeteket, a kötet szövegeiben mintegy huszonhárom hosszabb- rövidebb más verses vagy prózai alkotásból vett részlet kapott helyet. Külsőleg talán úgy tűnhet fel néhány olvasónak, hogy ez a sok idézet bizonyos értelemben elszemélyteleníti ezt a költészetet, mintha a terjedelmes vendégszövegek, más szerzők műveiből átvett, felhasznált részek gyengítenék a Kulcsár-központúságot, s ez a hangsúlyeltolódás inkább az általánosabb komplex (nem egy szerzőhöz kapcsolható), kimondottan irodalmi-esztétikai élmény érdekét szolgálná. A felvett idézetek és szövegek azonban maradéktalanul beleilleszkednek a szövegkörnyezetbe és a felmutatott világképbe. A költő bizonyára az idézetek nélkül is össze tudta volna állítani szövegeit. Tehette volna ezt különösen tíz évvel ezelőtt — most azonban nem tette. Ennek pedig bizonyára az az oka, hogy nyíltan és tudatosan vállalja élmény- forrásait, eszméltető közegeit, azért, hogy minél jobban megérthessük őt. A főszerep nem az idézeteké, a hangsúly Kulcsár szaván van, azon, mit és hogyan mond. Amit mond — az előbbi témák számbavétele is bizonyítja —, másoknak is volt már ihle- tője, de ahogy mondja, az eredeti, egyszeri és megismételhetetlen, amelyet csak a valóságos mély átérzések, hiteles átélések, a felelősség és a tehetség biztosíthat. Saját maga is jól látja és ítéli meg ezt a kettős vonatkozást: „Amit e könyvben olvasol, leíratott már a századok során ... jelen van mindenütt... És nincs sehol, úgy, olyan formában, mint itt, e lapokon.” Az elmúlt évi irodalmi termés értékelésekor egy kritikusi vélemény azt hangoztatta a kötet darabjairól, hogy a roman- tikusságtól való megszabadulást is jelentik Kulcsár költészetében. Való igaz, hogy a költő eddigi világról alkotott, megélt képei és látomásai kibővültek, ítéletei elmélyültek — elsősorban a történelmi, nemzetiségi problémakört, a közösségi gondok felkarolását illetően. A hosszú kompozíció (szöveg) gyakorlata is itt nyer jól alkalmazott formát, s a montázsolás is (melynek különböző, elsősorban Cselényi László által meghonosított variációi szembeötlő- ek költészetünkben) jól szolgálja a lírikusi üzenet kibontását. E szövegek eszmeiségében a közösségi érdek tükröződik visz- sza az egyén érdekeinek kifejeződéseiben — a kettő természetesen kapcsolódik egybe, erősítve a hatást. A szövegek mondanivalójának szempontjából ez az egység a nyomatékot hordozó, mely alapvető a költő attitűdjének jellemzésekor. Ha egy fokkal mélyebbre ásunk az értelmezésben, kiderül, hogy a montázsolás, éppúgy mint a többi formai megoldás a tömörítést, az esszenciális jelleg hangsúlyozását erősíti. A különböző szövegbetétek, melyek írásbeliségünk kezdeteitől (a Halotti Beszédtől, az Ómagyar Mária-sira- lomtól), hosszú századok magyar népköltésén át a klasszikus magyar költészet legnagyobbjainak (Balassi Bálintnak, Fazekas Mihálynak, Arany jánosnak, Tompa Mihálynak, Kosztolányi Dezsőnek, József Attilának, Sütő Andrásnak, Szilágyi Domokosnak és másoknak) művéig terjednek, egy teljes kultúrtörténeti háttér kivetítését teszik lehetővé, hogy a múltat a jelennel egybekötve időbeli és térbeli folyamatot alakíthassanak ki. A régebbi és újabb szövegek által létrehozott kulturális-történeti háttér mint a folytonosság igényének demonstrálása, a tudatos megkomponálás eredménye: együtt kell látnunk és érez- nünk (tudatosítanunk!) múlt és jelen komplexitását, hogy birtokolhassuk emberi perspektívánkat. A költő ezzel az igénynyel, ennek a kitűzött célnak a művészi megvalósításával egyben próbára teszi a nyelvet is, mert számon kéri teherbíró képességét. Azzal a megállapítással kezdtem, hogy líránk átmeneti, mondhatnám kísérleti állapotában van. Ebből a közegből való kiútkeresése reményét és a magasabb szintre való jutást csillantja fel Kulcsár Ferenc kötete, mely nemcsak a költő eddigi lírikusi pályáján jelentős eredmény, hanem nemzetiségi líránk sajátos megújhodásának konkrét bizonyítéka is. Annál érdekesebb és értékesebb, mert nem kezdő költő tollából származik, hanem egy tapasztalatokkal rendelkező alkotó megújulni tudó attitűd-módosulásából fakad. Ezért tudatos Kulcsárnak az a szándéka, hogy minden költői mozdulata teremtés legyen, kreáció, hogy eljutva a költészet szélső határáig a költészet felső határát érintse meg. A belső ős külső formai elemek váltakozása, bizonyos értelemben parttalan- sága, a szabad vers, prózavers elegyítése
