Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A költői megújhodás útján (Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember)
756 nem éppen a hétköznapi dolgokban találja meg: „Ö, a teljes élet / meggyújtott gyolcsába / göngyölte be isten a szívem, / fölemelve vigyem a szennyes levegőn át,/ tűzbe merült dobogása gyógyítsa a bénát, / lángnyelv-falta dobolása siratót riasz- szon, / égő / dübörgéssel / holtakat / vir- rasszon, / nyomában a némák megszólaljanak, / halottaikból feltámadjanak / a SZAVAK...” A költői váteszi elhivatottság a bibliai képekkel telített drámai at- moszférájú kompozíció végéig határozottan jelen van, nemcsak a puszta lét, hanem az aktív cselekedet, az „indulnom kell, / teremtenem ...” jegyében: „menni kell, / tenni kell, / tenni kell, / lenni kell...” tömören puritán, de annál egyértelműbb, kompromisszumot nem ismerő szentenciában fogalmazódik meg. Mi a fő motiválója a változtatni akarásnak és aktivitás-hirdetésnek? — merül fel a kérdés nem is alaptalanul. Az az állapotmeghatározás, amely szinte a bizonytalansággal, sőt a kilátástalansággal határos, már-már pesszimizmusba fúló helyzetfelismerésből fakad: „múltam, jelenem beszakad, / értelmem, jövőm / szétesik, nyöszörgő húsom hiénák lesik ... Múltam mély kútja vér-habos, / jövőm ege vér-tarajos.” A képzetek között megláthatjuk a küszködve harcoló alkotót: „úszom véresre mart, / megtépett hitemmel — / küzdők a rettentő / Igennel és Nemmel...”. A bibliai ősi bűn vállalása és az erre épülő teremtés újraértelmezésének igénye adja a drámai erejű mű alapmotívumát, mely elveti a hamis, tehát értelmetlen és vak remény illúzióját, hogy a múlttal terhes, de mindenképpen a valóságos életalternatíva mellett dönthessen. A szöveg gazdag szimbólumrendszere plasztikusan utal a teremtésre, a sorsformáló alapkérdésekre és történelmi fordulatokat előidéző eseményekre (a feltűnő két fenyegető oroszlán és a velük való küzdés a két világháborút idézi fel szimbolikusan stb.j. A sok negatív töltésű költői kép következményeként kilátástalannak tűnő helyzetben elveszhetne minden, ha a költő nem a „jövő álmában” alkotna. A lírikus a festővel azonosulva vállalja Káin szerepét, a bűnt, a lelkiismereti felfokozást, a halálos táncában őrjöngő, megbélyegzett szerepet, hogy álmában Ábel lehessen, az erőszak helyett az ábránd megtestesítője ős elkötelezettje. Gyilkos és meggyilkolt egy személyben — a teljesség átélője. Örökké vádlott és örökké vádló, azért, hogy „élő Élet lehessen”: ,flogy az legyek, ki mindig lenni vágytam: gigász az áradásban, példa a láz-adásban, ember a létezésben, liliom isten kezében!” Ez volt az Első szín: az élet álmodása. A Második szín: az élet. A drámákra emlékeztető [elsősorban Az ember tragédiáját asszociáló) két különálló szín külön atmoszférát és az előző részben eltérő költői attitűdöt rajzol meg. A második színben a költő személyesebbé válik, kapcsolata a festővel és annak emlékével közvetlenné fejlődik. A gyakori, szinte familiáris megszólítás („Gyula bácsi”) is ezt hangsúlyozza. A költő a festő szellemi örökösének érzi magát. Szabó Gyula életrajzából tudjuk, hogy jórészt visszavonultan élt losonci otthonában, ennek ellenére azonban művészete mindig megtalálta az utat a közösséghez, amelyhez címezte művészi üzenetét. Az embert úgy ábrázolta, amilyennek a háborús évek torlódó eseményei között, az erkölcsi próbák sorén megismerte, ahogy a borzalmakból elszántságot gyűjtött az új élet építéséhez a fel- szabadulás után. (Több mint tíz éve jelent meg, hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára, az Ecce homo című metszetválogatása, mely hűen fejezi ki a társadalmi revolúció és az egyéni alkotó élet szintézisének gondolatát. Azért is említem ezt a kiadványt, mert hazai magyar képzőművészeti alapélményeim közé tartozik, mely az egész életmű egységét feltárja, mutatja meg forrás voltát. Meríthetünk belőle gyengülő emberi erőnk és hitünk fogyatkozásakor. Ez vonatkozik festményei emberközpontúságára és teremtőerejére is.) A költő ebben a színben nem véletlenül rakja össze műve szövegének egy részét Szabó Gyula festményeinek és metszeteinek témáiból, címeiből. Legadekvátabban ugyanis így tudja visszaadni a festő hamisítatlan eredeti egyéniségét és világképét: „Világ-mozi: vetíti a sorsot, / a jövőt, / hogy az nélkülünk ne lehessen boldog!” A másik „művészversnek”, az Ezeregyéjszaka című kompozíciónak beszédes alcíme van, mely sokat elárul: Jakoby Gyulának hódolattal, önváddal, félelemmel, fájdalommal és örömmel. A mesére utaló cím egyébként nem kevesebbre, mint a világ teremtésére utal. A szövegben (mely tizenegy részre van tagolva) a költő és a festő érzései, eszmélkedései váltakoznak, keverednek, egészítik ki egymást. A
