Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A költői megújhodás útján (Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember)

754 „kilencek” csoportosulása, hasonlóan más hazai magyar költőnemzedékekhez, az azóta eltelt évek folyamán szinte teljesen szét- rázódott. A népes csoportból többen lemor­zsolódtak, vannak, akik ma már egyálta­lán nem publikálnak verseket, ketten kö­zülük áttelepültek Magyarországra, sőt van, aki már nincs az élők sorában. Kulcsár Ferenc több műfajú alkotó. Az említett versköteteken kívül ismertek és népszerűek gyermekversei. Emlékezetes volt például a Dióhintó (1981) című gyer­mekverskötete, olvasmányos továbbá szü­lőföldje régi meséinek, regéinek, mondái­nak és hiedelmeinek feldolgozása A kí- gyókő (1984) című kötetben, vagy éppen a cseh szerzőpáros, B. Ríha—J. Kalousek gyermekek számára írt művének autenti­kus fordítása is figyelmet érdemlő teljesít­mény, hogy csak néhányat említsek ... Legújabb verskötete, A felkiáltófeles ember, valami újnak a nyitánya, ponto­sabban valami megújulásnak, innovációnak a kezdete, ami nem más, mint az életmű szuverén, de mégis az előzőeknél többet akaró, többet tudó és messzebb látó foly­tatása. A kötet címe szimbolikus jelenté­sével az 1972-ben, alkotóereje teljében el­hunyt csehszlovákiai magyar festőre és grafikusra, Szabó Gyulára utal. (Magyará­zatként jegyzem meg: az ő kézjegye, alá­írása, szignója festményein, metszetein és más alkotásain a felkiáltójel, pontosabban vezetékneve utolsó vokálisának, az ó-nak felkiáltójellé való egyfajta átírása, átfor­málása.) Az újszerűség megnyilvánulása az is, hogy a kötetben kimondottan hosz- szú szövegek és montázsok kaptak helyet — így az elemzésnél és értelmezésnél mindössze hat versszövegről beszélhetünk. A kötetet Tompa Mihály ismeretlen költői levele nyitja, melynek alcíméből lesz vi­lágossá, hogy a költő összegyűjtött levelei­ből megírt szövegmontázsról van szó. A keletkezési hely és idő (Hanva, 1856. jú­lius 11.) ismeretében következtethetünk sok fontos háttérmozzanatra, amely nem mellékes a költemény értelmezésekor. Iro­dalomtörténeti szempontból Világostól a kiegyezés koráig (1849—1867) tartó idő­szakra, az önkényuralom éveire utal ez a valójában fiktív levél, azokra az évekre, amelyeket a magyar történelemben a nem­zeti bánat korszakának is szokás emleget­ni, holott a mindikább elharapódzó léha­ság, a kozmopolitizmus, a nemzetietlen szokások, Bécs ízlésének, divatjának és egyúttal nyelvének, a német nyelvnek utánzása ellentmondott mindannak, amit a szabadságharc jelentett néhány évvel az­előtt. A kor fájdalma ekkor még nem a dezillúzióból, hanem a feltépett sebekből származik. Tompa úgyszólván az egyetlen magyar költő ekkor, akinél az ötvenes évek nemzeti eszmét szolgáló költészete a kor kényszerére kialakult burkoltságon, közvetettségen áttörve, egyenes és bátor célzatú, patrióta lírává fejlődik. Jóné- hány megnyilvánulásában és egészében is Kulcsár Ferenc kötete is — Tompa fiktív leveléhez hasonlóan — egyfajta határo­zott, elkötelezett célnak van szentelve, s ilyen értelemben a 19. századi nagy ma­gyar allegorikus költő képzeletbeli leve­le a versszövegek élén szimbolikus érték­kel bír. Milyen problémák és ihletbázisok kész­tetik a költőt napjainkban versírásra? Az Óriás arany-orgona című szöveget anya- nyelv-versnek nevezném, A felkiáltófeles embert és az Ezeregyéjszakát művészvers­nek, a teremtés sajátos értelmezésének, a Látogatók címűt az alkotás, a gond és a szabadság versének, a Bizarr beszéd tes­tünk metaforáiról címűt pedig a háború- ellenessség versének. De nézzük sorban az egyes szövegeketl Az Óriás arany-orgo­na pátosszal kezdődik, ami a szöveg to­vábbi részeiben (felkiáltások és fohászok formájában) többször visszatér, más költő versének részeivel keveredve, szinte ima­szerű hangvétellel, biblikus ősi képekkel folytatódva, hogy teljes líraiságba, ünne­pélyes pillanatokat jelentő helyzetbe, szer­tartásosságba torkolljon: „Ö, anyanyelvi Cserben minket soha nem hagyó..„ó, anyanyelv, óriás anyaméh, végső mene­dék!”, „Anyanyelv, te törékeny, mégis ke­mény lélek! V Végtelen célom és öncélom, akár az élet!”, „Édes hazám légy, vérrö­gös, vén világ”, „Légy otthonom, föld!”, „Mert bőség van az anyanyelv ősóceán- mélyén!” és így tovább. Maga a téma, az ihletforrás igényli, sőt determinálja a sa­játos hangulatot — atmoszférát teremt és a vallomásos költői kifejezést feltételezi. A lírikus elsődleges joga és kötelessége, hogy valljon anyanyelve iránti érzéséről, féltését, aggódását karakteres formába ölt­se: „Sebzetten verdes anyanyelv-mada- runk”, „szívetekben didereg az anyanyelv- madár! / Engedjétek a fényre, szabad röp­tére vár.” Az otthon, a haza, a föld (anya­föld) felmerülő képei társulnak az anya­nyelv és a felnevelő anya emlékéhez, s csak a legegyszerűbb beszéd és legprimé- rebb, de mégis a teljes szeretet érzésének költői hangján szólalhatnak meg hitele-

Next

/
Thumbnails
Contents