Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A költői megújhodás útján (Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember)
ALABÁN FERENC A KÖLTŐI MEGÚJHODÁS ÚTJÁN A csehszlovákiai magyar líra jelenünkben — hasonlóan más nemzeti és nemzetiségi lírákhoz — fejlődésének átmeneti, jórészt kísérleti állapotában van, mint volt már több Ízben is a felszabadulás után. S ez elsősorban nem azért van, mert a próza eddig soha nem látott lehetőségeket csillantott meg a lírával szemben az utóbbi évtizedben, s egyértelműen felfutó korszakát éli, hanem inkább azért, mert a társadalmi fejlődés felgyorsulása és benne az emberi lét rohamos változása az előzőekhez képest bizonyos tudati szintű értékrendszerbeli változásokat is eredményezett, melyeknek az egyes művészeti ágakban, így a költészetben is lemérhető következményei lettek. Nem tud talán a költészet lépést tartani a felgyorsult társadalmi fejlődés igényeivel, vagy kimerítette volna eladdig evidensnek tűnő lehetőségeit? Kérdések ezek, melyek szervesen összefüggnek nemcsak az alkotás, hanem az olvasás, a befogadás problémáival is. Hogy miért nem olvasnak elég szépirodalmat az emberek (még a pedagógusok sem), az nem biztos, hogy az irodalom — egyébként többször hangoztatott — devalválódásával lenne közvetlen kapcsolatban — inkább azzal a hatással, amit a változó külső világ mér az alkotóra, a műre és az olvasóra egyaránt. A lírának az irodalmon belüli helyzeteltolódásából leszűrhető tapasztalatok kritikai általánosítása eddig csak nagyon hézagosán történt meg, nemzetiségi irodalmunkban pedig még egyáltalán nem olvashatók a problémával foglalkozó esszék és tanulmányok. Nemzetiségi líránk fejlődésében a hatvanas évek végétől kisebb-nagyobb mértékben jelen van egy jórészt privát asszociációkra épülő, kifejezőeszközeiben aránylag nehezebben felfogható és egy tradicionálisabb, az élményeket közvetlenül kibeszélő, közérthetőbb és az olvasók számára talán népszerűbb líra. Ez a különbség — mely általában az egyetemes magyar lírára is jellemző — többféle módon oldódik fel a költészet különböző mellékirányaiban, stílusokban, váltásokban, generációs programokban, átmeneti, kötött vagy szabadverses formában stb. Ezt a differenciálódást próbálja egyébként áthidalni — úgy érzem — többek között az énekelt (megzenésített) líra felerősödésének pozitív, nem is kimondottan új jelensége is. Az érezhetően tornyosuló probléma rövid jellemzését kérdéssel tetőzném: van-e lehetősége, tere, megszületőben van-e a mai világot átfogó, intellektuálisan áttekinthető, ellentéteiben értelmező, a rációt nem megkerülő líratípus nemzetiségi irodalmunkban, vagy csak a formátlan felkiáltásoknak (esetleg: átkozódásoknak), a jelenségek szinte divatos, hétköznapi és egyúttal felszínes értékelésének élettere-e a líra? Ahhoz, hogy az előbbi ideál kerekedhessen felül, abban a kritikának és az olvasói vélemény kifejtésének is szerepet kell vállalnia. Mindezeket a problémákat nem véletlenül érintem röviden, hiszen Kulcsár Ferenc a hatvanas évek vége felé, a hetvenes évek elején megújuló nemzetiségi magyar irodalmi folyamatnak aktív részese volt és jelenünkben is felelős alakítója (lásd szerkesztői tevékenységét Is). Az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka című lírai antológia egyik legtehetségesebb tagja ő, akinek a hetvenes években még további három önálló verskötete is megjelent (Napkitörések, 1972; Edennek neveztem, 1975; Krónikatöredék, 1979). Kibontakozó költészetének a valóságos szemlélethez való ragaszkodása, éppúgy mint a fokozatokban megújulni kívánó kísérletező attitűd jellemzik legjobban líráját, s ez megkülönböztető jegy is kortársaival, nemzedéktársaival szemben. A
