Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Fülöp Antal: Erőterek (regényrészlet)

— Ha nem vagyok éppen a dolgok közepében, mint most is — felelte Loj- zó —, azért nem olyan veszélyes.

— Akkor is pontos leszek... — Amint a fölhangzó induló átjárta a tömeg véráramát, s az apró, hirtelen támadt mozdulatokkal mintha a felröppenő hangok árnyéka is átfutott volna a tömegen, még vártam egy-két percet, arra gondolva, megnézem: a nap hőse hogy bukkan elő a lepedő alól? Az induló túl hosszan tartott, s ahogy az elkésés gondolatával együtt Lojzó képe is fölrém- lett, elindultam... Kerékpárommal óvatosan hatoltam be a tömegbe, s ahogy araszolva, lépésről lépésre a mélye felé haladtam, a méltatlankodás elcsivitelt vagy utánam morgott hangjai alapján pontosan tudtam, hogy női vagy férfi cipőkön zökkent-e a hátsó kerék... A lepedős szobrot figyelő tekintetek irányára merőlegesen haladva, apró, fölbolygatott és gyűlölködő szigeteket hagyva magam mögött, egy elég széles sávban megbontottam a rendet. Egy így megtett — nem túl hosszú — szakasz után meghígult önbizalommal arra gondoltam, mégis jobb lett volna a kerülő utat választani. Hátra is néztem, azzal a lehetőséggel kacérkodva, hogy akár még vissza is fordulhatok, de nyomban be kellett látnom, hogy erről — egy csöpp józan ésszel — máris lemondhatok: egy nő bordó antilopcipőjének orrára olaj csöppent a pedálomról; a nő fájdalmas arccal nézte a cipőjét, a mellette álló férfi, ahogy hátranéztem, azt mondta: — Hülye! — Nem a férfi miatt álltam meg, egy pillanatra valóban nem tudtam, mitévő legyek. A széles utcaszakaszt betöltő arcok több mint kétharmada még előttem volt, éppen egy gyászinduló vonta föléjük mélybordó bal- dachinját, s ahogy súlyosan fölemelkedett, lefojtva körülöttem a neszeket, a hozzám közel állók tartásán látható lett a rájuk gyakorolt hatása. A legtöbbjük félig magába merült, arcuk — nem nélkülözve bizonyos szerepszerűséget — ünnepélyesebb lett; az ennek kifejeződéséhez szükséges töltetet ki-ki a maga tárházából merítette. A legközelebb állók némelyikén nyomon követhető volt, ahogy kedélyük, rövid belső bolyongás után, megtalálta a megfelelő kútfőt; néhol visszafogott mosoly diadalmaskodott, eléggé nyilvánvalóan a halál és gyász gondolatán. A tömegnek az a szigete, amely most meglehetős tömören és szorosan körülzárt, láthatóan önteljesítményükbe merült személyekből állt, ha tovább indulok — márpedig mindenképp tovább kell mennem —, a biciklim kormánya, az olajcseppeket könnyező pedálról nem is beszélve, önérzetekbe gázol. Az égre pillantottam, az áprilisi felhők szabadon futottak bezártságom fölött, a sejthetőn reám váró jelenetekre gondolva enyhén megborzongtam, majd pléhpofát öltve tovább indultam. Alig tettem néhány lépést, mögöttem a nő — a zene éppen ereszkedő, komor hangjainál — hisztérikusan fölkiáltott, hangja rúzs-ízűen, s mint a villanófény csapott utánam: Hova megy? Fizesse meg a cipőmet!... — Mozgolódás támadt, már azok is felém néztek, akik eddig még nem vettek tudomást a jelenlétemről. Mintha koromba estem volna, tetőtől talpig feketének éreztem magam, ahogyan előrehajtott fejjel, csupán az utat lesve, mentem előre, igyekeztem nem látni, nem hallani a körülöttem történteket; rádöbbenve arra az egyszerű igazságra, amely most egyszerűségével — ahogy az órámra pillantva láttam, hogy ijsztő sebesen köröz a másodpercmutató — a torkomra szorult: nem volt többé választásom... Ezzel egyidőben villant föl a csarnokban túlórázó Lojzó alakja is ... Most már csak azzal törődtem, hogy kikerüljem az időt rabló összetűzéseket, akár a gyávaság vagy meg- hunyászkodás látszatát keltve is; elhatároztam, hogy akkor sem állok meg, ha — esetleg — egy meghorzsolt Tesil-zakó vagy leszakadt kabátgomb miatt leköpnek. Äm ekkor, mintha kormos feketeségem — önuralmát hirtelen elveszítve — egyszerre menekülni próbált volna környezetéből, szinte csontjaimra zsugorodott, s a körülöttem hullámzó idegenség nyomása alatt dideregni kezdett. — Félre az útból! — kiáltottam föl, legalábbis úgy hallottam, mintha kiáltottam