Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Fülöp Antal: Erőterek (regényrészlet)
700 tolókocsin viszik a gyűlésekre, ahol keresztrejtvények fölött szundikál, ha megfeszül, akkor is gyűlésezik. ök ketten szövik a hálót, amelyben, öreg, a százhúsz kilómmal legyecske vagyok ... — Szerintem a fontos az, hogy abban jól vagytok. A többi, ha büdösít, nyisd ki az ablakot... — feleltem nagy bölcsen, de Lojzó rágóizmait látva, ahogy az állkapcsán a borostás bőr alatt apró sünökként domborodva egyre fürgébben táncoltak, úgy véltem, jobb lesz, ha inkább hallgató maradok. — Nyisd ki az ablakot... — mondta, s a szemében megjelent tanácsomról alkotott véleménye. — De amikor ebből a kuplerájból végre hazatérsz, az első dolgod, hogy megnézd az ágyban a gyereket. A fejénél hallgatod, ahogy a paplan alól szuszog a sötétben, és hirtelen végigfutva a napodon annál a rohadt érzésnél kötsz ki: azt sem tudod, mikor fogtad meg utoljára a kezét, majd amikor jól átjárt, s legszívesebben letépnéd magadról az inget, átbotorkálsz az asszonyhoz, a másik szobába, hogy megsimogasd a fejét, legalább ezáltal üzenj alvó kölyködnek, hogy ha egész nap melózol is, azért még szereted... De amint ő feléd fordul, az arca üvegből van, s azon át rögtön látod, hogy az anyós — két-három napra — megint bedöngte magát a fejébe: ott ül, mint hó-tájas gömbüvegben trónoló matróna, talpig vértben és sisakban, győzelmi zászlókkal körülvéve, lándzsával óvja tőlem magyar leányát, aki ilyenkor — az anyja tiszteletére — kifésülködik, s két-három napra szófogadóan a másik szobában ágyaz magának. Amíg az ágyban egyedül fekszem, a bőrömet nézegetem és szagolgatom magam. Ehhez már nem is kell több, mint havonta kétszer, menetrend szerint, úgy tíz óra körül, az apám telefonhívása a csarnokba. A vén kukac, a nyugatnémet csípőforgójával, olyan gyújtóbeszédet vág ki tolókocsijában ülve, hogy néha attól kell tartanom, magas vérnyomása pukkanva leröpíti a feje búbját, akár egy dobozfedelet. Havonta kétszer megtudom, hogy nem itt a helyem, legfőbb kötelességem, még idejében van, „harminckét éves vagy, fiam”, népemnek a világban hírnevet szerezni (nem tudja megemészteni, hogy nem lettem profi birkózó), s amíg itt vagyok, az egyetlen hozzám méltó dolog, hogy éjszaka — amíg a magyar nő alszik — rönkfűrésszel hosszában kettévágjam a felemás ágyat, s gumimotort pödörve alája beirányítsam a Duna túlsó partja felé. S a vége mindig az, amitől rögtön vécére futok: „Hogy van az én zabálnivaló kis unokám?...” Lojzó elhallgatott, valami szösz mehetett a szájába, kétszer is köpött. — Az egészben az a szégyenletes — mondta —, hogy mikor az asszony már úgy-ahogy észhez tért, én meg a csarnokban, ebben a rohadt csizmában, kötényben az öreget hallgatom, a hangja valahol mélyen és túl azon, hogy ilyenkor a paplannal, párnával — két-három napra — én hurcolkodom , már volt úgy, hogy arra gondoltam, vonatra ülök és eltűnök innen, vissza Pozsonyba... — Hallgattam, s a bohózat végül is belebukott abba a homályba, amely fölött megpróbált elsiklani, amely most, hogy ott ültünk, a saját „seholsem otthon-szorongásom dohos áramaival találkozott, olyan illő, lebegő, ingó módon egyesítve bennünket, hogy holnap — egy kis hátszéllel — akár szembe is állíthat... — De hát minderről magam tehetek — mondta Lojzó, mialatt a tekintete — elsuhanva a jelen fölött — a sivár csarnokban vándorolva kereste azt a pillanatot, majd a levegőben megtalálva, rászegeződött, amikor, „megkésve”, örökre elmulasztott valamit. Inkább a tüskét vállalva, mintsem a maguk szamárfarkú mivoltában megítélni a dolgokat. Imbolygó játéka alatt vakítón villant meg a borotvaéles határ; átfutott rajtam a megérzés, amelyet a csarnok e pillanatban végtelenül sötét és nyomasztó, ilyennek még sohasem látott sivársága váltott ki, s amely, ha részévé válik az ember életének, pompásan rendbeteszi az önérzetet... — Pénteken nem kések — mondtam.
