Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Fülöp Antal: Erőterek (regényrészlet)
699 belül a rám ragadt mozdulatok és hanghordozás alatt, csendes homályba húzódva, örök bizonytalanság szorongott. Egyben meg is teremtve azt az összekötő különbséget, amely a barátságunknak (a hetente kétszer, nyakig melóban ismétlődő találkozásoknak) sajátos jelleget adott. Ilyen körülmények között — amikor már azt hittem, Lojzónak talán még idegei sincsenek — derült ki, hogy ez a nyugodt óriás az önvád tüskéjét hordja magában. Tüskéje életének egy — föltehetőleg — boldog pillanatából származott, amikor valamit elmulasztott... S ez — mint kiderült — egészen furcsa módon, részben szándékosan, a szándékot mélyebbről mozgató öntudatlanságot sem kizárva, alapja lett annak az ellenszenvnek, amellyel Lojzó minden késést és mulasztást (de még az ezt jelentő szavak ragozott változatait is) fogadott, amikor éppen a dolgok közepében volt, és szorult a háló. Mindezt a bohózat szomorú-vidor köntösében, másként nyilván nem is lehetett; a játék s a már cseppet sem játék borotvaéles — olykor megvillanó — határán imbolyogva fordította szemét — elsiklatva a jelen fölött — arra a mulasztással vádolt pillanatra, hogy bűnbakként a közepébe állhasson. Azon a szerdai napon, amikor valahogy elkéstem, Lojzó, mintha kicserélték volna, olyan patáliát csapott, hogy zengett belé a csarnok; fölháborodása aránytalanul nagy volt ahhoz, hogy komolyan vehessem, mégsem volt egyértelmű — ezt éreztem... Egész munkaidő alatt alig szólt hozzám, ha szólt is, mellém vagy mögém nézegetett. De szemében megoszlott a felháborodás kifejezése, olyanformán, mintha dühének csupán a fele szólna nekem, a másik fele meg annak a valaminek, ami újra meg újra eszébe jutott, ahogy a tepsiket, ládákat sorsukra bízva dobálta félre az útjából, s közben tömött bozonthaja ráncba gyűrődő homlokába futott. Valami rendesen összejöhetett — gondoltam akkor —, amihez félórás késésem már csak a gyutacs volt; úgy látszott, ezúttal üresen viszem haza a táskámat... De amikor este mégis bele- csusszantott egy köpcös sonkásat, majd hazaindulás előtt a rezsón még megsütöttük a szokásos „állami vacsorát”, ahogy Lojzó nevezte az üzemi pecsenyét, amely illatozva szivárogtatta szét színarany zsírját a kenyéren, s az uborka ízével elvegyülve alkalmassá tette a pillanatot a kérdések feszegetésére, evés közben föltettem neki egy óvatos kérdést. Valahogy így: miért oly háklis az időre?... S ahogy pillantását követve az ebben a kései órában már üresen kongó csarnok gerendáira néztem én is, láttam a lepattogzott fehér olajfesték helyén sötétlő foltokat; mint kövérre hízott svábbogarak lapultak a közönnyel telt vasgerendákon. Lojzó magába forduló tűnődése — úgy tűnt — egy hasonló, azzal egyenértékű, de mégis más homályba tévedt, mint amilyenbe az én „se- holsem otthon” szorongásom kuksolt. Kiült az arcára is, mintha ebből menekülne; a pecsenye derűsebb ízénél kissé elidőzött. Hagyta magára hatni, majd e közbülső hangulati platóról megpróbált még följebb kapaszkodni, egy csinált- vidám bohózati hangra, melyet megérzésem szerint hangulata nem követett; mintha attól tartott volna, hogy nyomban visszacsúszik, amint a dolgokról szót ejtünk. Ügy láttam, fontosnak tartja, hogy meló után legalább tőlem váljon el békével... — Néha egy pillanat... — mondta azzal a keményebb, most vidámmá csa- varintott kiejtéssel, ahogyan a pozsonyi szlovákok beszélnek — és fuccs mindennek, amit az életben szépen kigondoltál magadnak... Annyin vagy annyin sem múlott, ráadásul egy fa alatt állva a ligetben, és — itt vagyok! Jöhettem ide nősülni... — Mi rossz van ebben? Leszámítva az apraját... — A tizennyolc centis megértés — mondta, belekacsintva az üres csarnokba. — Ami azon túl meg innen van, kész őrültekháza. Az asszonyt az anyós [az ördög nagyanyja) akár egy dongó zümmögi, döngi folyton-folyvást körül, míg meg nem győzi, és belül a fejébe. Engem meg az apám, az elaggott gyűléskukac;
