Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Fülöp Antal: Erőterek (regényrészlet)

698

mint az őrülttől, aki nem tudja, mit beszél), s meghökkent arcuk láttán a szé- gyentől-méregtől felröhögök. Igen, agyam, akár a hold, akár egy Fekete Macska parfümmel szédítő kurvabugyi, rosszabb, mint Kucmannéé, rávetülő gondolatokkal (sőt rászórt illatokkal) páváskodik. Mert bizony Fél-ovics Fél-x mondta egy kora reggelen, gyűrött ballonkabátban, szesztilalmi órán a Szent András-temp- lom előtt (éppen a rámpa felé bicikliztem, amikor — félig ismeretlenül — magához intett): — Fiam! — mondta, irattáskájából hajnali bárszagot lengetve.

— Az idea adva van! Most már csak várni kell: a mindenség kinyitja-e azt a csillagködös szemét? ... — Szerintem előbb vagy utóbb kinyitja! — feleltem.

— No várjunk... Csak óvatosan... — mondta. — A dolgok nem olyan egyszerűek. — Pedig hát igazam lett, bár jóval korábban, még azelőtt, mielőtt a dolgokat előre jeleztem. Ha nem is az egész mindenség, csupán egy jelentős része, kerekre tágult szemekkel állta körül a fekete szélű műmárvány medencét, melyben a türkizkék (vagy smarangzöld?) víz (némi klórmésszel csírátla- nítva) tükrözte Davidka gyolcslepedőbe burkolt alakját, azon a délutánon, mikor a vasútról mentem — siettem! — volna húsüzembe. Mióta a városrendezést végleg elrendezték, meló után, a falbontás helyett, hetente kétszer egy visszhangos csarnokba jártam segíteni, ahol Lojzó, a szalámikészítés mestere este, ha végeztünk, egy rúd szalámit dugott a táskámba, s amíg a portán nagyot köszönve kijöttem, azalatt Lojzó, az ég tudja hogyan, az ablak apró négyzetes rácsán nyílást varázsolt, s kiadta rajta a táskámat; Cinke-Lill pedig fönt, a hetedik emeleti konyhában minden szerdán és pénteken, fellobbanó képzeletének engedelmeskedve kicsit elrévedezett a golyóstoll fölött, majd kockás füzetébe, a „Megtakarítás” címszó alá bejegyzett egy változó összeget, amely aszerint változott, hogy sonkás vagy turista szalámit tettem elé az asztalra a zsákmány adta ősi büszkeséggel. Ahogy (akkor délután) a kávéház sarkán befordultam, Davidka tömött sorok gyűrűjéből emelkedett ki, mint a palackjából éppen kiszabadplt — sanda — szellem, szinte azt vártam, hogy fölém s a tömeg fölé terjeszkedve egy sötét igével megfenyeget. Az öltönyösök jól záródó sorait a bámészkodók lazább nyája övezte, elállva az utat egészen a kávéház faláig, ahol a szolidan festő hosszúhajúak a falat támasztva, féltalpuk fönt a falon, cigarettázva várták a fejleményeket. Némi kerülővel még két irányban eljuthattam volna a húsüzembe, mindkét irányban eléggé messze volt, fáradt is voltam a csákány után, a látvány is izgatott, még sohasem láttam lepedőbe csavart szobrot (igazi leleplezést meg végképp nem!). Ráadásul a zenekar, kottáit lapozva, már mozgolódott. Egy-két percet bámészkodom — gondoltam az órámra pillantva —, remélem, addig történik valami, aztán a kerékpárt úgy középtájon, a tömeg „nyáj”-asabb zónáján áttolom. Ám ekkor fölrémlett Lojzó ábrázata: tudtam, ha elkésnék, hogyan fogadna!... Majd rögtön ezután kerek pocakja, amely akár egy fölfújt ballon domborítja a feszülő gumikötényt, ahogy nagy gumicsizmáiban föl-alá járkál a tágas csarnokban, PVC-ládákat penderítve félre, húsdarálókat penderítve ki-be, azzal a nyugalommal, amelynek biztos alapját a csarnokon kívül is, Pozsonyon valamivel túltól Kassán valamivel tűiig, az ország bármely részét járva mintha cipője talpa rajzolta volna oda határozott vonallal Lojzó kedélye alá, ahogy a földdel érintkezett, valahogy így: „... itthon vagyok...” Este is, mikor az ablakon a táskát kiadta, s a kezem megremegett vagy a porta felé nézve mellényúltam a táskának, Lojzó csak nevetett: „Be ne szarj, fiú — mondta —, itt van, és ügyesen tűnj el...” — s az ablak párkányára könyökölve békésen megvárta, amíg a ráma négyszögéből eltűnök. E vérében hordott otthonosság hatása alatt, amely szinte körülpólyázta egyéb, kisebb-nagyobb bajait, s azok bárhogy is változtak, a külső védőburok változatlan maradt — ennek hatása alatt a hangjából és mozdulataiból idővel átvettem valamit, a többit azonban nem sikerült;