Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
684 — Ancsát is el akartuk hozni, de ő azt mondta, hogy ha te is jössz, Andris, akkor ő inkább otthon marad. — Pálőczi természetesen rögtön felkapta a vizet. — Mi baja van velem annak a tyúknak? — Tudod, hogy milyen ... — Milyen? — Azt mondta, te egy szar alak vagy, mert először felcsináltad azt a lányt, most pedig elárultad. — Nem csináltam fel — mondta Pálóczi. — Tudom. De Ancsa ezt terjeszti mindenfelé. — Buta tyúk — mondta Pálóczi. Csilla Ernő felé sandított, majd felém, de amit a szemhunyorításával jelezni akart, az adott pillanatban én ízléstelennek találtam, Ernő pedig olyan közömbösen ült az asztalfőn, mint egy láncra kötött, fogatlan, nyugdíjas buldog, és egyáltalán nem sietett véleményt nyilvánítani. Pálóczi azonban így is vérig sértődött. Sejthette, hogy Ancsa véleménye tulajdonképpen Csilla véleménye is, különben Csilla erélyesebben határolta volna el magát Ancsától. Kényes helyzetbe került, s most, hogy „félrelépését” ilyen könnnyen megbocsátották, a személyét körüllengő tragikus atmoszféra jócskán felhígult. Aztán még el sem csitultak az előbbi szóváltás hullámai, új vendégek telepedtek az asztalhoz. Engem azon nyomban kivert a hideg veríték, de azt hiszem, Pálóczit még inkább. Ákos és Olga voltak az új vendégek, és ahogy Csilláék a meglepetés legkisebb jele nélkül helyet szorítottak nekik az asztalnál, egészen nyilvánvalónak látszott, hogy ezt a találkozást a rájuk jellemző alattomossággal ők szervezték meg — bizonyára a legnagyobb jószándékkal. Csilla a nagy kibékítő szerepében akart tetszelegni, s ezt mint afféle kegyet osztogatta, másfelől naivan azt hitte, hogy okos emberek között minden konfliktus kiegyenlíthető, csak ki kell választani a megfelelő időpontot a cselekvésre. Pálóczi megdöbbenése leírhatatlan volt, de uralkodott magán. — Hallom, hogy rendeződött az ügyed az iskolában — mondta Olga, és egyenesen Pálóczi szemébe nézett. — Hidd el, hogy ennek őszintén örülök. Nagyon bántott, hogy a kellemetlenségeidben akaratlanul nekünk is részünk volt. Olga bűbájosán és megejtő természetességgel tudta eljátszani a legkülönfélébb szerepeket, s ál-természetességével nemcsak tapasztalatlan férfiakat, hanem meglett, sokat látott emebereket is meg tudott téveszteni. Hát lehetett volna egy másodpercig is kételkedni abban, hogy ő őszintén beszél? Ahogy elnéztem a borozói sarokasztalnál, egy pillanatig engem is elbűvölt, milyen jól áll neki a kismamaság, s kedvem lett volna bókokat mondani, valahányszor egy leheletfinom, gyengéd mozdulattal hozzáérintette tenyerét a már észrevehetően domborodó hasához, ha nem motoszkált volna bennem a gyanú, hogy ez a mozdulata is csupán arra való, hogy meggyötörje Pálóczit. Pálóczi azonban tartotta magát. — Hogyan viseled a terhességet? — kérdezte egészen szelíden, s mintha még valami bűnbánat is lett volna a hangjában. — Egészen jól — mondta Olga. — És hogy fogják hívni a bébit? — Ha lány, akkor Olgának, ha fiú lesz, akkor Ákosnak. — Azt hiszem, hamarosan beadom a válókeresetet — mondta Pálóczi. — Majd megbeszéljük — vágott a szavába Ákos. — De ne most. Csilla úszott a boldogságban. Ezek az emberek mind jól tudták, hogy a kompromisszumok korában élünk, s hogy a nagy szenvedélyek ideje talán örökre lejárt. Vonatkozott ez — s ugyan miért ne vonatkozott volna? — a párkapcsolatokra is, s Csilla nem is titkolta, hogy ha eljön az ideje, ő is elköveti majd i