Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

683

lába alatt a talaj, s ez nem annyira a lábizmokat, mint a tüdőt és szívet teszi mértékletesen próbára. Az igazi, testet-lelket meggyötrő kaptatóhoz most érkeztünk el, hogy Pálóczit visszavették az állásába, s a homály és zűrzavar, ami a visszavételét körülvette, nem oszlott el, hanem még sűrűbbé vált.

Az egyik téli hétvégén Chick Corea és Gary Burton koncertezett a városban. Ernő szólt Pálóczinak, hogy volna két jegye a koncertre, Pálóczi pedig nekem szólt, s valahogy egész normálisan indult az este. Pálóczi vidám volt és kipihent, ami az ő esetében nem azt jelentette, hogy sziporkázott, vagy netán ömlött volna belőle a szó, hanem azt, hogy nyugodtan viselte magát, nem siránkozott, nem nyavalygott, nem moralizált, és el lehetett vele értelmesen beszélgetni bármiről. Nagy szó volt ez már akkoriban. Csakhogy a koncertterembe érve fény derült egy apró hazugságra is. Na ez talán túlzás! Inkább úgy mondanám, hogy Ernő elhallgatott előttünk valamit. Nevezetesen azt, hogy több jegye is volt, mint kettő. Ez azonban csak később derült ki. Ernőék az első sorok valamelyikében ültek, mi jóval hátrább, a terem hátsó harmadának elején. Egyszer csak, még a koncert megkezdése előtt, Pálóczi hátrafordult, s látom, hogy igen sápadt az arca, és olyan ideges lesz, hogy szinte nem tud mit kezdeni magával.

— Itt vannak — mondta. — Ne nézz hátra.

— Kik?

— Hát Olga és Ákos.

Ezzel be is fellegzett a jókedvének. Hamarosan elsötétült a terem, s Pálóczi, mintha dróton rángatnák, folyton csak hátraforgott, azt hiszem, úgy érdekelte a koncert, mint Juliska nénit a termodinamika. Jó kis esténk lesz, gondoltam.

A koncert végén a nagy tömegben Ákoséknak nyoma veszett, de ettől Pálóczi nem lett vidámabb. Ha eddig kínszenvedés volt a számára együtt látni őket, most még nagyobb kínszenvedés volt az, hogy nem látja Olgát, holott a legszívesebben megfojtotta volna. Megvártuk Csilláékat, s mivel ők is, mi is irtóztunk a tömegközlekedési tömegnyomortól, amely elemi csapásként szakad rá a városra az ilyen koncertek után, gyalog indultunk el a Duna-parti sétányon. Hideg, de tiszta idő volt, amely szinte jégvirágokat fakaszt az ember arcán, de mégis jólesik beszívni a friss levegőt. Pálóczi még mindig emésztette magát, s csak rövid idő kérdése volt, mikor jön elő a nagy újsággal Csilláéknak. Nem kellett sokáig várni.

— Olga is ott volt Ákossal — mondta nagyon méltatlankodva, mintha nekik tilos lenne látogatni azokat a rendezvényeket, amelyeken ő is részt vesz.

— Tudom — mondta Ernő. — Nekik is én szereztem jegyet.

Pálóczi támadóállásba vágta magát.

— És ezt nekem mért nem mondtad meg? Ha tudom, akkor nem jövök el.

— Gyerekség — mondta Ernő. — Ákos is a barátunk, mint te. Ami kettőtök között történt, az kizárólag rátok tartozik.

Pálóczi mondani akart még valamit, de inkább lenyelte. Ernő gyorsan témát váltott, és az előadást kezdte elemezni, eléggé szakszerűen; azt hiszem, többet konyított a dzsesszhez, mint mi többiek együttvéve, s ki is használta, hogy van valami, amiben ő az első. Nagyon élvezte a hangját, egyfolytában locsogott, már bent jártunk az óvárosban, s láttam, hogy Csillának is elege van belőle, Pálóczi pedig oda sem figyel rá, hanem csak fulladozik a bánata vízében. Senkinek sem akaródzott hazamenni, de a kávéházak — szombat este ide vagy oda — mind bezártak éjfél előtt, így a Nagy Ferencesek pincéjében kötöttünk ki, s Pálóczi félvakon botorkált le a lépcsőkön, megbotlott a szőnyegben, ami nem sok jóval kecsegtetett arra az időre, ha a bánata vizébe majd bort is kever. Alighogy leültünk, Csillán, mint valami kezelhető, de azért gyógyíthatatlan betegség, kiütött a butasága, nem győztem álmélkodni.