Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

679

hogy a csausz telefonhívásét követően nem sokat szabódott, s most itt volt, a titkárnő behozta a kávét, odakint áz udvaron jól hallhatóan zuhogott az eső, a csausz pedig tele volt megbocsátással és jóindulattal. Pálóczi nem értett az egészből semmit sem.

— Ne legyen már ilyen szótlan — mondta az igazgató. — Meséljen, hogy megy a sora?

Ha nem ismerte volna a csauszt, Pálóczi őszintén feltárja, milyen lelki nyomorba taszították őt az elmúlt hetek és hónapok gyászos eseményei. De ismerte az igazgatót, és így tudta, hogy ezt az embert a legkevésbé sem érdekli az ő magánéletének a szennyese. Ezért tömören csak ezt felelte:

— Tűrhetően.

— Ez a beszéd — mondta a csausz. — A panaszkodó emberek egy idő óta fárasztanak. Nem mintha hiányozna belőlem az együttérzés. De panaszkodással nem oldjuk meg a problémákat. A régi, keményebb időkben mintha kevesebb lett volna a panasz. Pedig élesebb vólt az osztályharc.

Mi tagadás, gondolta Pálóczi, bár nem látta még világosan, hogy egy tanítványa lefektetése, majd utána az ő felfüggesztése milyen szálakkal kapcsolódik az osztályharchoz.

— Nézze, barátom — folytatta az igazgató —, az igazsághoz vezető úton, bármily különös, néha a legjobb kalauz a szeretet. Egyetért ön ezzel?

— Feltétlenül — mondta Pálóczi.

— Ön erre azt mondhatja, hogy ez nem valami marxista álláspont.

— Dehogy mondom!

— Pedig valószínűleg így van.

— Ö, lehet — mondta Pálóczi.

— Persze az igazat megvallva, először nem is szeretet volt az, ami befolyásolt, s ami arra késztetett, hogy lesz, ami lesz, kiderítsem az igazságot. Ennek az egész szerencsétlen afférnak a logikáját nem értettem... Itt valami sántított nekem kezdettől fogva. Be kell valljam, ön, kedves barátom, sok álmatlan éjszakát okozott nekem.

— Igazán sajnálom — mondta Pálóczi.

— Csak ne sajnálja! Máskülönben most nem ülhetne itt velem.

— Akkor nem sajnálom — mondta Pálóczi.

— Nos igen, tudja, és mint már említettem, én önt nagyon értékes embernek és kollégának tartom. Ön értékes embernek tartja magát?

— Furcsa kérdés.

— A szemérem persze tiltja, hogy ilyen kérdésre őszintén válaszoljunk. Igaz?

— Ez bizony igaz.

— Mondja, hogy lehet az, hogy egy ilyen kiváló kolléga, becsületes ember és mintaférj ekkora ballépést követ el, így visszaél a helyzetével és a hivatásával? Hogyan lehet ezt megmagyarázni?

— Nem tudom — mondta Pálóczi.

— Látja, ez az! Én sem tudtam megmagyarázni. Ez képtelenség? Egyszerűen képtelenség! Még akkor is, ha önt elhagyta a felesége, akit, ha jól vagyok informálva, ön igazán nagyon szeretett. Még akkor is képtelenség!... Tud követni?

Pálóczi kénytelen volt beismerni, hogy nem egészen érti, miről van szó. És magyarázatot sem tud adni.

— Hát persze — mondta a csausz. — De hát ön kezdettől fogva tudta, hogy ez a lány blöfföl. Hogy hazudik! Mért nem védekezett? Mért nem bízott bennem? Nem bízott abban, hogy az igazság kiderül?

— Miféle igazság? — kérdezte Pálóczi rémülten.

Kérdése úgy megakasztotta az igazgató lendületét, mintha egy jeles és ruti-