Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

680

nos szónoknak, aki a krumlibogár ártalmasságáról tart immár félórája igen kimerítő előadást, valaki feltenné a kérdést: na és mondja, uram, tudja, hogy tegnap este megtalálták Attila sírját? A csausz megkapaszkodott az asztallap élében, s ültében alig észrevehetően megemelkedett, mintha a termete kétszeresére készülne felfúvódni. Mindaz a jóindulat, nyájasság és kioktató leereszkedés, amely Pálóczit eddig oly érthetetlen módon körülszivárványozta, átcsapott abba a ridegségbe, amely Pálóczi számára sokkal ismerősebb volt.

— Maga tréfál? — kérdezte.

— Távol álljon tőlem.

— Maga ilyen ostoba lenne?

— Nem értem — mondta Pálóczi.

— Vagy inkább nem akarja érteni?

Erre tényleg nem mert felelni. Éppen csak felrémlett benne, hogy talán nem azért hívták be, hogy tisztázza magát, hanem inkább azért, hogy jóváhagyja és szentesítse azt, hogy őt — a megkérdezése nélkül — tisztára mosták már. A csausz nem volt olyan ostoba, hogy további támpontokat adjon neki arra nézve, miképpen kellene viselkednie. Ellenben végre előbújt az íróasztala mögül, olyanképpen és abban a nem sietős tempóben, ahogy a hálójába akadt légy vergődését megszemlélni bújik elő leshelyéről a pók, hogy mielőtt bevégezné, amit a sors elkezdett, előbb körbejárja zsákmányát. Pálóczi szinte odaragadt kínjában a székhez. A csausz a háta mögé került, s amikor alakja eltűnt a látómezejéből, Pálóczi nem követte a tekintetével, s ezt akár valamiféle megbánásnak vagy beismerő vallomásnak is lehetett tekinteni, mint ahogy a csausz nyilván annak is tekintette, mert félretette a ridegségét, s újra a nyájasabbik hangján folytatta az ő megpuhítását.

— Nézze, barátom — mondta a háta mögül —, mindnyájan kerülhetünk barátságtalan helyzetekbe. Mi pedagógusok vagyunk. A mi hivatásunk egyszerre valóságos, és hogy úgy mondjam, jelképes. Hiszen ha jobban elgondolkodunk a hivatásunkon, s ha egyáltalán tudunk még gondolkodni, rá kell hogy jöjjünk egy evidenciára: arra, hogy a mi kis iskolánk, és minden iskola, és minden olyan intézmény, amely állampolgárokat farag még ifjú és még tapasztalatlan emberkékből, tulajdonképpen modellje, vagy inkább kicsinyített mása a nagy struktúrának, a nagy hierarchiának, a mi egész társadalmunknak, amelynek a jövője az ő kezükbe lesz letéve hamarosan. Ezek az emberkék nem egyformák, ahogy mi, felnőttek sem vagyunk egyformák, s nagy hiba lenne őket valamiféle masszának vagy alaktalan tömegnek tekinteni, amely talán jól manipulálható, de csak egy határig, amíg valamilyen komoly hibát el nem követünk. Márpedig mi sem vagyunk tökéletesek. Elkövetünk hibákat, ön is, én is. Ne azt nézzük tehát, hogy manipulálható-e a ránk bízott sereglet, hanem arra törekedjünk, hogy ez a sereglet ne legyen egészen tömeg, hanem öntudatos, nevel- hető-alakítható emberkék sereglete, amely nem azért engedelmeskedik nekünk, mert a fegyelmező eszközök a mi kezünkben vanak, hanem a saját belátásából, öntudatosan és önként. Ön, kedves barátom, elhiheti nekem, hogy ezeknek a kezünkre bízott emberkéknek a döntő többsége egészséges és fogékony a nevelésre, mint ahogyan a társadalom döntő többségét is egészséges emberek alkotják. A deviánsok százalékaránya nem olyan magas, hogy meg kellene ijednünk. Minden nagyobb közösségben csupán egy-két ember.

— Elnézést kérek, de én a lázadást nem tartom devianciának. Főleg az ő korukban nem.

— Természetesen igazuk van — mondta a csausz. — Ezt a két különböző dolgot ne keverjük össze. És én nem is erről beszéltem. A lázadás természetes reakciója az egyénnek, főleg fiatalabb korában, arra a felismerésre, hogy érdekeit és ambícióit össze kell hangolnia egy nagyobb közösség érdekeivel