Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
678 keivel szemben, amelyeket a csausz tipikus válságtünetnek és dekadenciának nevezett. — Maguk fiatalok sokat fecsegnek a szabadságról, miközben fogalmuk sincs róla, hogy miket fecsegnek össze — mondta egy ízben. — Amit maguk szabadságnak hisznek, az pusztán anarchia, zűrzavar és gátlástalanság. Maguknak fogalmuk sincs róla, hogy az igazi szabadság a legnagyobb rend, fegyelem és áttekinthetőség, és az út hozzá a lemondáson és az aszkézisen át vezet. Pálóczi ezt a filozófiát annak idején, amikor még ő is kezdő tanár volt csupán, a legnagyobb egyetértéssel hallgatta. A csausz szavainak volt személyes hitelük és fedezetük, s ezt még azok is kénytelenek voltak elismerni, akik utálták. A csausznak a tanári karban voltak csodálói és ellenségei, s amíg az előbbiek szemérmetlenül hízelegtek neki, az utóbbiak összeszorították a fogukat és gondolták a magukét. Pálóczi nem tartozott azok közé, akik csodálták az igazgatót, ő csupán elismerte ezt a pedáns öregembert, meg bizonyos távolságból tisztelte is. A csausz következetes volt és hű önmagához, szavai és viselkedése között kisebb volt a távolság, mint amennyit a kor nagyvonalú képmutatása feltűnés nélkül tolerált. Ha az volt a véleménye, hogy hazudni csúnya dolog, akkor azzal Pálóczi nem tudott nem egyetérteni. S ha az volt a véleménye, hogy a becsületes ember mindig a meggyőződése útmutatását követi, akkor Pálóczi ezzel megint csak egyetértett. S ha fennen hangoztatta, hogy a tisztességes ember a lelkiismeretére hallgat és semmi másra, akkor Pálóczi igazat adott neki, s azt gondolta, igen, a tisztességes ember számára a lelkiismerete szava parancs. Az viszont már akrobatika és bűvészmutatvány volt, ahogy a csausz az igazi ragadozó macska szimatával és sötétben is jól tájékozódó szemével elkerülte mindazokat a csapdákat meg buktatókat, amelyek olyan helyzetbe hozhatták volna, hogy hazudnia kelljen. S az is igaz volt, hogy ez a ravasz emberke, akit olykor még szeretni is lehetett, hosszú tanári, majd igazgatói pályafutása alatt mindig úgy alakította ki a meggyőződését, hogy annak útmutatása valóban követhető is legyen, méghozzá a legrövidebb és leg- járhatóbb úton, s mit sem törődve azzal, hogy ennélfogva a meggyőződése mindig az útmutatás járhatóságától függött, vagyis mindig egy másik fázisban alakult ki, a szükséges, a parancsba adott, a lojalitását igazoló cselekvéshez igazodva — vagyis utólag, aminek azonban megvolt az a nagy haszna, hogy soha nem kerülhetett ellentmondásba a cselekvéssel. S mivel a lelkiismeret szava őbenne mindig egybecsengett a lojalitás szavával, ellentmondásokba itt sem botlott az ármánykodó és irigy ellenség. Pálóczi az igazodás és alkalmazkodás tökélyre fejlesztett művészetét ismerte meg a csauszon keresztül, s hogy nem hódolt be neki, az még nem jelentette egyszersmind azt is, hogy nem nézett fel rá. Az ő esetében inkább arról volt szó hogy belátta, sokat kell még tanulnia ahhoz, hogy igazi tanítványa lehessen a mesternek. S nem azért, mert hiányzott belőle a lojalitás. Inkább csak ügyetlen volt még. Még nem tudott mindig kitérni az olyan kényes helyzetek elől, amelyekből csak kisebb-nagyobb hazugságokkal vághatta volna ki magát, s hiába volt sziklaszilárd meggyőződése, hogy a legjobb meggyőződés az, ha az embernek nincs meggyőződése, erre még nem tudta rányomni a meggyőződés látszatának a kupoláját, amely távolról nézve fenséges, mint a csauszé, de közelebb érve kiderül, hogy káprázat. Ő még fiatal volt és túl közel engedett magához másokat. Be merte vallani magának vagy nem (önmagának talán igen), a csausz nagy hatással volt rá, s valahányszor együtt ültek értekezleten, vagy találkoztak színházban, esetleg csak az utcán, az igazgató puszta látása Pálócziban olyan bizonyítási kényszert ébresztett, amelyben szolgai megalázkodás nem volt talán, de annál több a tehetséges tanuló buzgalmából. Ezért történhetett meg,
