Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)
HOLNAP 667 felé. Hatalmas, kissé hajlott alakja élesen rajzolódott a bíbor háttérre, az volt az érzésed, széles hátával magát az eget tartja, az égbolt roppant félgömbjét. Hatalmas fekete madarak húztak el a feje fölött, s utólag úgy rémlett, dédapád alakja volt az egyedüli realitás, a mindenek fölött álló biztos pont a világmindenségben, amelyre építeni lehetett, ő volt, aki már akkor látott mindent, a jövőt, a „mindent megfontoltam, mident meggondoltam” sanda igézete nyomán vagonba szálló, virágcsokros katonákat, a talmi lelkesedéseket, a lövészárkokba húzódó s ott is maradó vitézséget, a kétségbeesett fényt az asszonyok arcán s a célt, amely akkor még elrejtve lebegett az emberek előtt, amelyre azt fogták később: „Szerbia”, később bizonyos voltál abban is, hogy dédapád látta a végkifejletet is, az őrületet, a kőbe vésett dikciót, amely ekképp fogalmazódott meg: „Itt nyugszanak hazánk dicsőséges hősei 1914—1918”. Arra is emlékszel, dédapád tekintete fájdalmasan és félreérthetetlenül meredt a folyón túlra, valami felfedhetetlen cél felé, s te hiába kerestél bármit is, akár aprócska jelet, amely elárulta volna dédapád tekintetének célját, csak a majd két évtizeddel később ott felállított szögesdrót látványa világosította meg agyadat, s gondoltál vissza meghatározó bizonyossággal erre a pillanatra. Valami véglegeset, elintézettet, visszavonhatatlant éreztél akkor, s hiába próbáltad megkeresni, megfogalmazni magadban ezt az érzést, diffúz, halvány vonalai nem voltak elégségesek arra, hogy érzéseidről bizonyossággal próbálj meg állítani bármit is; ugyanúgy, mint amikor magadba roskadva, órák hosszat mozdulatlan ülve virrasztónál a konyhában, az alacsony mennyezetű, sivár helyiségben. Anyád sírva jött ki a szobából, apád szemében is felfedeztél néhány csillogó, addig nem tapasztalt könnycseppet. — Gyere — mondták —, a dédi látni akar. Dédapád viaszfehér márványarccal feküdt a magasra feltornyozott ágyon, körülötte némaságban a család. Dédapád lassan, nehezen feléd fordult. Hosszú, galambősz haja, széles bajusza, kisimult vonásai valamiféle fennkölt kisugárzást kölcsönöztek lényének. Az arca fáradt volt, a szeme, a tekintete hideg fénnyel csillogott. Tulajdonképpen ekkor ijedtél meg igazán: dédapád tekintete mindig meleg, szerető fényű volt. Felemelte a karját, magához hívott. Nem emlékszel pontosan, mit mondott, túlontúl feldúlt voltál ahhoz, hogy a szavait pontosan elraktározd. Kezedet a tenyerébe vette, megsimogotta, majd az arcodat is. Akkor már nagyon nehezen lélegzett. — Látod — nézett rád fáradt mosolyával —, sok mindent akartam még elmondani... De talán magadtól is rájössz majd mindenre ... Tudod, majd ha megnősz ... — Csontkezével játékosan mellbe bökött: — Tudod, majd ha megnősz ... Aztán kiküldtek a szobából. Félóra múlva jött ki anyád, kezébe temetve arcát, sírva: — Elaludt — szipogta. Nem éreztél fájdalmat, kétségbeesést, nem tudtál sírni a temetésen sem. Viszont határozottan emlékszel: akkor jelent meg benned egy hatalmas, örök- nyugtalan érzés, amit azóta sem tudtál levetkezni. Akkor, a sír mellett állva még néven sem tudtad nevezni, sok idő múlva, évekkel később jöttél rá, hogy az az érzés ez, amelyet úgy neveznek: hiányérzet. Amint idáig jutsz gondolatban, érdekes változást figyelhetsz meg magadon: felszabadult megnyugvás lesz úrrá rajtad. Magad sem mersz hinni érzéseidnek, attól tartasz, érzékeid megcsalnak, az eddigi csapongás egy újabb fajtája tör rád. A percek azonban múlnak, s az orvtámadás nem következik be, el kell hát hinned állapotváltozásod tartósságát. Néhány újabb tábori postai levelezőlap jut eszedbe.
