Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)
666 HOLNAP szeretlek és tudom, a magad módján te is szeretsz, csak hát ennyi a mi dolgunkhoz nem elég. Megdermesztettek Jifina szavai, képtelen voltál bármit mondani rá, csak hebegtél valamit, emlékszel, a kezed reszketett, annyira, hogy a konyak maradékát is kilöttyögtetted a szőnyegre. Csak nézted őt, arcát, szemöldöke finom vonalát, fülében az apró függőket, szeme szépségét, tekintete nyíltságát, és képtelen voltál egyetlen mozdulatot is tenni. Ültél vele szemben, mint megkövült bálvány, s még akkor sem tértél teljesen magadhoz, amikor később, órák múlva kikísért, és elbúcsúzott tőled. — Szervusz — mondta az ajtónál, és szájon csókolt —, szervusz, ég áldjon. Boldog voltam veled. Igen, Jifina. Túl fiatal az emlék még, s félsz, álomképe felborítja benned a már-már beálló egyensúlyt. Menekülnél minden gondolattól, önmagad ellen fordulsz, magadat vádolod. Talán joggal, talán mégis benned van a hiba: túlontúl magas mércéket raksz nemcsak önmagad, környezeted elé is. Júlia is ezt vágta hozzád, amikor már úgy érezte, reménytelen, hogy meggyőzzön, mert konok következetességgel — szerinte következetlenséggel — minden érvét visszautasítottad. Már-már sajnálod, hogy ennyire belelovaltad magad; átláthatatlan sötét kulimász előtted a jövő. Alig félszáz évvel azután, hogy dédapád először jelent meg a faluban, jelenés támadt az égen. Fényes, kardlap alakú üstökös állt meg a templom tornya fölött és a nép borzongva, fejét oldalra hajtva nézett föl rá. — Isten ujja — mondogatták —, megjelent fölöttünk az Isten keze. Óvakodsz attól, hogy a jelenést összefüggésbe hozd az utána történtekkel, mégsem tudod elnyomni a következtetést: a falu már akkor fölbolydult, véres idők közeledtét érezte, nyugtalanul élte életét. — Nemsokára ránk virrad az ítélet napja, térjetek meg, emberek — prédikálta a tiszteletes a falu szélén, pontosan azon a helyen, ahol negyedszázaddal később a háborús hősök emlékművét állították föl. Nyugtalan volt a falu, kegyetlen évtizedek jöttét érezték az emberek. Rémhírek keltek lábra, zagyva történetek keringtek az emberek között. — Ez a harag napja, jön a harag napja, meglátjátok — jósolta télen, a fonóban a vak Józsi bá, a falu jövendőmondója. — Megbolondult a világ, csak az erkölcstelenség után rohan, eladja magát harminc ezüstpénzért. Nem lesz addig nyugalom a világon, míg el nem jön az erkölcs napja, meglátjátok. Hallgassatok a szavamra, emberek, szálljatok magatokba. — Jaj, Jaj, Jaj, baj van, nagy baj — rohant végig a falun óbégatva a félnótás kondás. — Irgalmazz, Uram, irgalmazz szegény életünknek. Az emberek kijöttek az utcára kérdezősködni, mi lelte, mi az, ami így kihozta a sodrából, de a kondás nem volt értelmes szóra fogható. Üvöltése a kertek alól, a kazlaktól verődött vissza. Délután a folyó partján találkozott a kondás újra az emberekkel, az ismeretlen tetem fölött. Igaza volt Jónásnak. Ilyesmi még nem fordult elő a faluban. Az ember az egyik satnya bokor mögött feküdt, furcsa, nyújtott testhelyzetben, a hátán. Erőszakos halála nyilvánvaló volt, a nyakán hatalmas nyílt seb éktelenkedett. Vérébe fagyva feküdt ott úgy, ahogy a kondás reggel rátalált. Valaki később felismerte, egy távolabbi faluból való volt, a hegyek alól. Dédapád és Jónás egyszerre ért a tetem mellé. Egyszerre hajoltak fölébe, és vették szemügyre sebeit, egyszerre egyenesedtek fel. — Miért nem mondtad meg? — szólalt meg a dédapád. — Miért nem mondtad meg ezt már délelőtt? — Falubéli tette, hidd el — dünnyögött a kondás. — Bosszúból. Dédapád ránézett, aztán többet nem szólt, sarkon fordult, és elindult a falu
