Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)

HO L N A ŕ

665

mögött az ajtót, nem szólt, nem akart megzavarni, leült a karosszékbe. Némán figyelte igyekezetedet, s csak amikor végeztél, szólalt meg: — Hallom, hogy el akar menni.

— Igen, professzor úr — válaszoltad —, azt hiszem, elmegyek.

Néhány pillanatig nem szólt semmit, mint aki azon gondolkodik, van-e még értelme bármit is mondani. — Nem akarom azt kérdezni, jól meggondolta-e a dolgot, mert annyira már ismerem, hogy feltételezem, megtette — mondta végül. — Mégis érdekelnének az elképzelései.

— Nem könnyű eset, professzor úr. Azt hiszem, befejezem az erőtereket — mondtad ki nehezen. — Odalent ezt nem tudnám csinálni, érdeklődtem, nincs rá lehetőség. Megpróbálok valami mást, hasonlót.

— Megmondom őszintén, félek, nem gondolta át eléggé. Maga tehetséges, és ebbe már eléggé belerágta magát...

— Köszönöm, professzor űr, jólesik hallani, amit mond — válaszoltad. — Azt hiszem, sejti a professzor űr, nehéz döntés volt.

— Én azt szeretném remélni, hogy nem végleges. Nézze, én nem ismerem a valódi okait, de attól tartok, ez pillanatnyi megingás, amit meg fog bánni.

Ebben a pillantban nagyon tisztelted az öreget. Szeretted volna megölelni őt, a kedves galambősz fejét, olyan nyíltan és őszintén nézett rád. Meglepődtél, hogy ilyesmi még létezik manapság. Mintha egy sohasem volt világ jó tündére szállt volna be a laboratóriumba.

— Nézze — folytatta az öreg —, ezt a státuszt még három hónapig tudom tartani magának. Ismeri a helyzetet, nem kell magyaráznom, miért nem tovább. Szeretném, ha három hónapon belül megkeresne — nézett rád. — Tulajdonképpen ez az, amit szerettem volna magának elmondani.

Erre a kedves kis emberre mindig szeretettel fogsz visszaemlékezni. Mikor eljöttél, keményen kezet adott és azt mondta: — Sok szerencsét kívánok magának, fiatalember.

Akkor délután sokáig csavarogtál céltalanul az utcákon. Nyugtalanságod hajtott, űzött, tolongtál a pénteki zsúfoltságban. Leültél egy padra Neruda szobra tövében, galambokkal játszottál, beültél egy pohár borra, aztán — elszánva magad — felmentéi Jirinához.

Régi bérházban lakott Jirina, omló vakolatű, keskeny lépcsőjű, legalább kétszáz éves házban, a harmadik emeleten. A házmester most is megnézett, mint mindig, a szomszéd néni is kikukucskált a konyhaablakon, mint minden alkalommal, félrehúzva poros, szakadozott függönyét. Az egyedüli érték ezen a környéken vitathatatlanul Jirina volt, mindig is csodálkoztál rajta, hogyan képes ebben a „Harlemban” megélni.

A csengőre azonnal ajtót nyitott, kedves volt és jókedvű, a könyveit is félretette a kedvedért (Jirina harmadéves volt és szorgalmas, mindig könyvvel a kezében találtad, amikor felmentéi hozzá), konyakkal kínált. Kedvességéből, jókedvű lendületéből valami rád is átragadt, kissé felszabadultabban hajtottál le néhány pohárkával, s miközben Jirina hozzád bújt, szenvtelen hangon el- mondtad neki elhatározásodat. Csodálkoztál, hogy cseppet sem lepődött meg. Hátradőlt a heverőn, és a szemedbe nézve azt mondta: — Hiszen én ezt tudtam, már régóta tudtam. Megéreztem, hogy idegennek érzed itt magad, és ezután ahhoz sem kellett sok ész, hogy rájöjjek, egyszer majd elmégy. Azt hiszem, rajtam kívül itt nemigen tudott lekötni téged más. Eleinte még reménykedtem, ez talán elég lesz, találunk majd valami megoldást, de egy idő után rájöttem, ez csak ábránd. Ahogy jobban megismertelek, ráébredtem, mennyire nehéz eset vagy. És most figyelj: félek, hogy nem fogod a helyed megtalálni máshol sem. Hidd el, nagyon szeretném, ha ebben a diagnózisban tévednék. Én még mindig