Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
bennem olyan rossz érzés, hogy meg akarná mondani, sőt utasítani akarna, hogyan kell írni, és hogyan nem szabad. Nem nagyít fel, de nem is hallgat el vagy nem is kisebbít értékeket, bizonyára azért nem, mert az egyetemes magyar irodalom és kultúra értékrendjében gondolkodik, s el tudja benne helyezni azt, ami magyar irodalom a mi tájainkon keletkezett. Elfogulatlansága és értéktisztelete mindenkor tárgyilagossá teszi véleményét, még akkor és annak ellenére is, hogy világos az olvasója számára, kiknek a munkássága áll közel hozzá, és kik azok, akiknek a szemlélete idegen az ízlésétől. Egy olyan kis irodalom, mint a mi csehszlovákiai magyar irodalmunk, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kiessenek a tudatából értékek. Én például a Két kor mezsgyéjén című monográfiájából szereztem tudomást arról, hogy az első köztársaságbeli szellemi életünkben nemcsak az úgynevezett — s akár szélesebb értelemben vett — baloldalon születtek értékek, hanem akkori szellemi életünknek olyan jelentős alakjai is voltak, mint Szvatkó Pál, Vájlok Sándor vagy Zapf László, akikről a mi nemzedékünk keveset vagy jóformán semmit sem tud. Irodalmunknak ezeket a fehér foltjait Turczel Lajos kezdte el feltérképezni egy teljesebb s a jelenleginél összetettebb szlovákiai magyar önismeret érdekében. A Két kor mezsgyéjént — éppen mert széleskörű, nagy ívű áttekintést nyújt a csehszlovákiai magyarság szellemi életének első évtizedeiről — csehszlovákiai magyar önismeretünk alapvető művének tartom, s szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném minden magyar tannyelvű gimnáziumban. Ez annál is inkább üdvös volna, mert jóformán semmit nem tudunk hetvenéves csehszlovákiai magyar múltunkról, sem arról, hogyan és hányféleképpen reflektálta szellemi életünk ezt a számunkra igazán nagy horderejű és sorsdöntő fontosságú tényt, hányféle és milyen irányú tévedések, rögeszmék és illúziók halmozódtak fel bennünk ezalatt a hét évtized alatt, önismeretünk igen hézagos, s félek, nagyon megijednénk, ha ebben a tárgykörben valami felmérésfélét készítenénk mai gimnazistáink, de akár fiatalabb korosztályú értelmiségünk körében. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy sok író vagy kritikus kollégánk, ha az első köztársaság valamelyik magyar szellemi nagyságáról ír esszét vagy tanulmányt, a tiszteletből ízléstelen kultuszt csinál, esendő és gyarló emberekből szentet, egy-egy versből, publicisztikai írásból szentírást, amelyre úgy illik hivatkozni, mint a Bibliára. Ezzel természetesen nem akarom kisebbíteni azt a munkát, amit önismeretünk és irodalomismeretünk érdekében irodalomtörténészeink elvégeztek eddig. Csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy olyan átfogó, a hajbókoló tiszteletköröket mellőző, tárgyszerű és mégis az önismeretünknek elkötelezett művet, mint amilyen a Két kor mezsgyéjén című monográfia, egyelőre azóta sem olvashattunk. Pedig ez a könyv a nyitánya lehetett volna s még ma is nyitánya lehet olyan irodalom- és művelődéstörténeti összefoglaló munkáknak, amelyekre, minél jobban múlik az idő, annál nagyobb szükségünk volna. Turczel Lajos monográfiája kihívás irodalomtörténészeink számára, s egyben felhívás is a folytatásra. Tóth Károly Röviden kell szólnom Turczel Lajos munkásságáról. Életműről nem nagyon merek beszélni, hiszen arról — könyvein és néhány tanulmányán kívül — csak hézagos ismereteim vannak. De ismerem a tanár urat, és ez az ismeretség, személyes kapcsolat, régebben még tanár—diák viszony lehetőséget adott arra, hogy egy felkészült tanár, egy lelkes néptanító és irodalmunk lelkiismeretes kutatója belső emberi értékeibe és indítékaiba lássak, s megfejteni próbáljam azokat. Már az egyetem első hónapjaiban ez volt a legnehezebb házi feladat, amit a tanár úrtól én, és, bizton állítom, nemcsak én, kaptam (kaptunk). Ogy gondolom, ez az élményanyag (akárcsak vázlatos ismertetése is) az életmű pontosításához is hozzájárulhat. A tanár úrhoz fűződő kapcsolatomat egy-egy találkozás tette színesebbé és mélyebbé. Nem azokra a találkozásokra gondolok most, amikor felkerestem vagy véletlenül összefutottunk valahol, inkább azokra, amikor egy-egy nagyon fontos pillanatban (ami természetesen néha csak számomra volt az) mindig a tanár urat hallgathattam, számíthattam rá, tőle kérhettem, és kaptam is tanácsot.
