Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
IRODALMI ÉLET 61 egészét bíráló cikkéről van szó, T. Ä.) legutóbb Szlovenszkóban heves visszahatást váltott ki... Szlovenszkóban gyűléseket tartanak, hírlapi hajsza folyik, tanácskoznak és határozatokat hoznak, hogyan lehetne társadalmi úton fellépni a szlovenszkói irodalom büszkeségét sértő kritika ellen, bosszút venni a folyóiraton, mely a szlovenszkói írókról mert nem csak jót írni. Társadalmi úton fellépni egy kritika ellen, megtorlást és regionális sérelmeket emlegetni ott, ahol irodalmi elvekről van szó: oly gondolkodásra vall..., amely ellen a kritika szabadságának nevében a leghangosabban kell tiltakoznunk.” íme, az irodalomtörténész kritikai fegyvere: úgy rögzíteni a volt-tényeket, hogy azoknak a mai aktualitásuk is nyilvánvaló legyen, hogy ma is hassanak. így lesz a „megőrzés” is „tiltakozássá”, így mentődik át Turczel publicista indulata irodalomtörténészi korszakába. Más szóval: a tetszetősen megfogalmazott bevezetőm Turczel két korszakáról, tiltakozó és megőrző létezéséről erősen sántít. Turczel — hál’ istennek — oszthatatlan. A hetvenes években nem alapállást, csak eszközt váltott. Hogy hetvenéves korában magát ezt az eszközváltást is jeles fegyvertényei közé sorolhassuk. Grendel Lajos H add kezdjem egy emlékkel. Mint sokunknak a ma Itt egybegyűltek közül, öt éven keresztül nekem is tanszékvezető tanárom volt Turczel Lajos. Tizennégy évvel ezelőtt, ötödéves hallgatóként a diplomamunkámat írtam, s a véletlen úgy hozta, hogy nem Turczel tanár úr volt a konzultánsom, és nem is ő írta az opponensi véleményt a szakdolgozatomról. A munka leadása előtt kétszer-háromszor mégis felkerestem őt tanszékvezetői hivatalában, könyveket kértem kölcsön tőle, és elbeszélgettem vele a szakdolgozatom témájáról. Ennek két oka volt: egy személyes és egy talán kevésbé személyes. Abban az időben nagyon erősen foglalkoztatott az akkori kortárs magyar kispróza, s a szakdolgozatomat is erről írtam, leszűkítve a témát mindenekelőtt négy kiváló író: Mándy Iván, Mészöly Miklós, Örkény István és Sánta Ferenc munkásságára. Mai megítélésem szerint szakdolgozatom nem volt úttörő jelentőségű munka, tele van felületes és szubjektív-impresszionisztikus kijelentésekkel, s módszertani szempontból sem állja meg a helyét. Emlékezetem süllyesztőjébe jó mélyre elástam, annak ellenére, hogy a fent említett négy magyar prózaírót, a regényíró Ottlik Gézával kiegészítve, a Németh László és Déry Tibor utáni magyar írónemzedék legreprezentatívabb képviselőinek tartom ma is. Furcsa dolog, de tapasztalaim többször is megerősítettek benne: a mi irodalomtudományi, irodalomtörténészi berkeinkben nem szokás élénkebb érdeklődéssel odafigyelni a kortárs magyarországi prózára, jóllehet éppen a hatvanas évektől kezdődően ez a próza korszakosnak nevezhető átalakuláson ment keresztül. Turczel Lajos tanár úr azonban kiválóan ismerte Mészöly Miklósék nemzedékének prózáját, ezért természetesnek tartottam, hogy a témával kapcsolatban meghallgassam a véleményét, és ismerjem a nézeteit. Értékítéletünk nem mindenbeii volt azonos, de úgy gondolom, ez egészen normális dolog, amikor irodalmi műveket értékelünk. Itt szeretnék szólni arról a toleranciáról, amellyel Turczel tanár úr az én más, az övével nem mindenben egyező felfogásomat tudomásul vette. Ezért ez a hosszú felvezetés, illetve bevezető. Most, amikor e rövid felszólalásom szövegét írom, még nem tudhatom, hogy a hétfő délelőtti ünnepi ülésen az előttem szólók kiejtik-e majd azt a két fontos szót, amely nekem Turczel Lajos munkásságával, egész eddigi életművével kapcsolatban először az eszembe jut. Ez a két kulcsszó az elfogulatlanság és értéktisztelet. Mindnyájan tudjuk, hogy az irodalomtörténész vagy a kritikus, de még az irodalompolitikus vagy egy folyóirat főszerkesztője sem karmestere az irodalomnak, noha a gyakorlatban nagyon sokszor éppen ennek az ellenkezőjével találkozunk, s az ilyesmi már nem kevés kárt okozott az irodalomnak. Turczel Lajos talán az egyetlen szlovákiai magyar irodalomkritikus, akinek a könyveit vagy rövidebb tanulmányait olvasva-szerkesztve soha nem maradt
