Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
60 IRODALMI ÉLET nem tűrnek maguk mellett. Komoly irodalomtörténeti munkák ezek, nagy tudással és felelősséggel kidolgozott „fejezetei” egy majdani szlovákiai magyar irodalomtörténeti szintézisnek, amely — ha jól tudom — készül is már hagyományaink, szellemi értékeink e megőrzőjének, hogy ne mondjam: „Vesta-papjának” a műhelyében. S mégis. Egy fogalomtágító — ismétlem: fogalomtágító, s nem fogalomszűkítő, nem megszorító — észrevétel mégiscsak odakívánkozik Turczel irodalomtörténészi nacioná- léjába. Ügy tudjuk — én is ebből a tudásunkból indítottam jelen hozzászólásomat —, hogy Turczel Lajos kb. 1968 óta nem ír kritikát. S ha így igaz, adódik a kérdés: hová tűnt a korábbi kritikus-publicista Turczel tiltakozó indulata irodalomtörténészi, értékmegőrző korszakában? Szelídítheti-e a kritikus korábbi tiltakozó szellemét az irodalomtörténet pragmatikájához? Turczel második korszaka azt bizonyítja, hogy igen is, meg nem is. Mert annak ellenére, hogy amit irodalomtörténészi munkásságának komolyságáról fentebb elmondtunk, az mind igaz, munkáiban tovább él az irodalmat a mindenkori valóság öntudataként felfogó, a művet a kor aktualitásaihoz viszonyító kritikusi intellektus is. Vizsgáljuk meg ilyen szempontból most fmár amennyire egy felszólalásban lehet szó komoly vizsgálatról) legutóbbi könyvét, a Hiányzó fejezetekeí.. Az elmúlt tizenhét-tizennyolc évben irodalmunk, a szlovákiai magyar irodalom meglehetősen keveset foglalkozott világirodalmi meghatározottságával, s magával a világirodalommal. Ennek következtében ebben az időszakban a nyugalmas provinciális középszer lett irodalmunk vezérszólama. S a veszélyt látva ki írt többet ebben az időben — a két háború közötti apropók kapcsán — a világirodalmi kitekintések, konfrontációk szükségességéről Turczel Lajosnál? 1979-ben, mikor a szlovák „fundamentalisták" a nemzeti történelembe fordultak, hazai magyar híveik pedig a szülőföld igézetében fordultak el ugyanolyan mértékben a világtörténelmi és világirodalmi összefüggésektől, Turczel, a kritikusindulatú irodalomtörténész — Fábry Zoltán Rés poeticá/ára utalva — így kérdez: Volt-e, van-e és milyen mértékben a csehszlovákiai magyar irodalomnak „világkorrespondeáló ritmusa?" Es idézi Komlós Aladár és Simándy Pál losonci világ- irodalmi szabadegyetemét a húszas évek elejéről, a Tűz kapcsolatát Ramuzzel, Romain Rolland-nal, Thomas Mann-nal, Russell-lal, Freuddal, Nexővel, Marinettivel és Max Broddal, s a világirodalmat kiadó Prager tanulságát — meggyőződésem: valamennyit „világkorrespondeáló ritmusunk” érdekében. S tovább: Kinek tűnt vajon fel közülünk, hogy az elmúlt egy-másjél évtizedben mennyire kikoptak Irodalmi Szemlénkből s a szlovákiai magyar sajtóból egyáltalán az egyetemes magyar irodalmi hagyományokat ápoló tanulmányok, cikkek? Mikor jelent meg utoljára szlovákiai magyar író tollából emlékezés-méltatás Kazinczy Ferencről, Berzsenyi Dánielről, Kisfaludy Károlyról, Kölcsey Ferencről, Vörösmarty Mihályról, Jókairól, Petőfi Sándorról, Arany Jánosról, Ady Endréről? Tehát azokról, akiknek — ezt is Turczeltől tudjuk — a két háború közötti szlovákiai magyar sajtóban-irodalomban olyan nagy kultuszuk volt? Én nem emlékszem ilyen írásokra. Mintha a régebbi hagyományaink ápolását hallgatólagosan a magyarországi fórumokra bíznánk! Pedig olvasni valamit nem ugyanaz, mint írni-megírni. Nekünk szemléletünkbe kell építenünk nemcsak a szorosan vett (szlovákiai magyar) hagyományainkat, hanem az egész magyar irodalmat, s ezt nem végzik el helyettünk magyarországi kollégáink. S megint csak Turczel Lajos volt az, aki ezt meglátta és szóvátette. 1981-ben megjelent terjedelmes és súlyos irodalomtörténeti tanulmányának — amelyben az 1919— 1938 közötti „hagyományszemléletünk változatait” tárgyalja — mindjárt az elején leszögezi: „A nemzeti irodalmi és történelmi hagyományok megbecsülő szeretete és ápolása kisebbségi társadalmunkban a magyarságtudat fontos tényezőjét jelenti.” S végül, de nem utolsósorban: a Nyugat és a csehszlovákiai magyar irodalom kapcsolatát taglaló 1980-as tanulmányának néhány passzusa mintha egyenesen arra a rosszízű ügyre rímelne vissza, amelynek során úgy a hetvenes évek közepén „Szekciónk” néhány tagjától denunciáns jellegű levél ment a magyarországi Alföld szerkesztőségébe, s csak azért, mert a folyóirat fiatal kritikusa mert szlovákiai magyar írókról „nem csak jót írni". Valamennyien jól emlékszünk az esetre, nem akarom felmelegíteni, az a korokat átívelő intés viszont, amelyet egy hasonló affér alkalmából 1933-ban Babits Mihály, a Nyugat akkori főszerkesztője vetett papírra, s 1980-ban Turczel Lajos újra leírt, ide kívánkozik: „Abból az alkalomból írom ezeket, hogy a Nyugat egyik cikke Jlllyés Gyulának Mécs Lászlót, illetve Illés Endrének a szlovákiai magyar irodalom
