Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Keszeli Ferenc: Fele királyságom (vers)
históriásoknak, akik a kövek alól szétvitték a hírt. • • • Benned is emlék szendereg: gyerekkorodból a szent berek, hová emberek jártak szeretkezni aratáskor, szalonnázás után — félszegen, sután, miként a vadak. Ök még nők voltak, ők még férfiak, és szentként vadultak el, mielőtt elernyedtek ama bereknek hűvösében — ha csak félórácskára is. Dereng még egy-egy emberarc a földrengés után. • 9 • Mint a rugós kések, mint az ágyúk, mint a virágok finom pora, mint a virágtól részeg meggyfák, aztán a végigokádott kocsmakiiszöb. A krumpli termése méreg. Kardélre hányt versek a polcon és a hiány, miként spirál a zsíros tengelyek körül, úgy fut a kerítésre fel. Miként a bőség, miként a vígság — napjaim úgy nyaldossa körül a szentimentális szomorúság. Nem is szomorúság, valami más, valami nehezebb való, valami trójai csel. __ • • • É len a papír, fenetlen élen — íratlanul: fehér a fehéren. Mily szép, mily tiszta, mily érintetlen. Osszemocskolva mégis a csenddel, a nesztelennel, a vértilossal. • • • Vizslat a fény, vonaglik rajtad, végig a testeden így tapogat. Persze, hogy nem fáj — a fény puha, selymesebb, mint az éjszaka. A sötétség körülszagolgat, nyála csordul, mint csahos ebnek. Kimenekülsz a virradatból, de a csillagok bentrekednek. • • • Kő marad kövön. Kövön kő születik. Szikrát vet véres lucsok, szóra se nyílik a száj. Fogak között a kín, két szem között a vakság. Alinak a hegyek terpeszt, süvít a por, a száraz.
