Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

572

egészségi állapotára vonatkozó szörnyen lapos és udvarias kérdést. Az ilyen kérdéseket az öregasszony mindig hálásan fogadta, ő még abban a világban élt, amikor ezeket a kérdéseket nem pusztán udvariasságból tették fel. Felkönyökölt a vánkoson, ijesztően hosszú és sovány nyakán egy pillanatra megfeszültek az inak. A „mama” nagyon csúnya öregasszony volt, olyan csúnya, hogy szinte provokálta az embert, hogy megbántsa őt, mert ez a csúnyaság, legalábbis Így láttam ezt akkor, összeegyeztethetetlen volt azzal a naiv nemes- lelkűséggel és tisztasággal, ami a beteg és rút testében lakott. Én azonban uralkodtam magamon, s ez most különösen nehezemre esett. Nem szóltam egy szót sem, amikor az öregasszony dorgáló szavakkal illette szökésemet otthonról, s kötelességeimre figyelmeztetett:

— Abba a korba léptél, amikor el kell kezdeni az adósságok törlesztését. Minden gyermek adósa a szüleinek, és sokkal többet kell nyújtania nekik, mint amennyit kapott tőlük. Az öregeket tisztelni kell. Ezt nem lehet megtanulni, ezt tudni kell. Aki nem tudja, az bizony lelki nyomorék, fiam.

Ha nem éreztem volna magam pocsékul, megkérdeztem volna az öregasszonytól, na és a mama mit kapott vissza a lányától, de így csak, mivel alig vártam már, hogy magamra maradjak, hallgattam, amit a „mama” az egyetértés és a megbánás jelének is bízvást tekinthetett. Ma már nem kétséges a számomra, hogy a választás lázadás és engedelmesség között romantikus leegyszerűsítése az élet igazán nagy kérdésének: az alkotással, vagyis cselekvéssel próbára tett önmegértésnek, tőr és idő befűzésének a szubjektumunkba, az absztrakt szabadság- vágy alakba öntésének. S ebben a tekintetben nemcsak apám követett el nagy hibákat, hanem én is. Nem ismertem föl idejében, hogy a belátás fölényével és bölcsességével elejét vehettem volna a kettőnk közötti konfliktus elmérgesedésének. Iróniával, mert az iróniában a többet tudás a megbocsátás reményét hordozza, s mert iróniával sok indulat leszerelhető. Én viszont a személyiségemnek mindig csak az egyik, az indulatosabb és agresszívabb oldalával fordultam apám felé.

Lekászálódtam a vonatról, s a pokolnak e tornácán, ahová megérkeztem, hideg eső esett és szél süvített, és a sínek között, a feketére ázott salakon megátalkodott sietséggel közlekedtek a fel- és leszálló utasok, hozzászokva az apokalipszishoz, amelyben egy óra egy évszázad. A pillanat komolysága türelemre és nyugalomra intett. A vonat továbbment, s én megvártam, amíg a szerelvény utolsó kocsija is eltűnik a felüljáró mögötti kanyarban, s itthagyja kegyelem és vigasz nélkül a várost, amely a karácsonyi készülődés lázában égett már. Csákányokkal és lapátokkal felszerelt pufajkás férfiak jöttek ki az állomásépületből, egyikük tüzet kért tőlem. Mintha ezt a jelenetet láttam volna már egyszer, talán álmomban, talán egy filmen. Régi életemnek a színpada, a város, ahová megérkeztem, ahová temetni jöttem, és nemcsak életem utóbbi néhány esztendejének legádázabb ellenfelét, az apámat, hanem vele a régebbi énemnek egy darabját is, nem sokat változott utolsó darabját is, nem sokat változott utolsó látogatásom óta. Miért is változott volna? És mi változott volna rajta? A díszleteket kicserélhetik, de a színpad ugyanaz marad. Eltüntethetnek néhány régi utcát, és felhúzhatnak néhány új házat, de a színhely mindig és mindenütt ugyanaz marad: szerelem és árulás, szeretet és hűtlenség, gyűlölet, bátorság, meghunyászkodás, lelkesedés, öröm, bánat, félelem, konok- ság és meg nem alkuvás örökké egyforma színpada, amelynek minden zugában visszhangzik, amiről azt hinnéd, elmúlt, figyelmeztetve rá: az idő örök visszatérés, s csak a test múlandósága visszafordíthatatlan benne. A foglya voltam ennek a városnak, noha nem laktam már itt. Elköltöztem ebből a városból, de elmenekülni egészen mégsem tudtam, mert most a város költözött énbelém