Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
573 minden emlékével, örömével, iszonyatával, provincializmusával és viszályaival, amelyeket a sors apám halálával sem zárt le, s ez olyan érzés volt, mintha soha el se mentem volna. Eljátszottam a gondolattal, hogy életem másképpen is alakulhatott volna, ha más az indítás, ha nem ezen a helyen szüleiek, vagy nem ebben az évszázadban, ha nem magyarnak szülétek, hanem angolnak, olasznak, japánnak vagy eszkimónak, vagy ha magyarnak is, de nem itt, hanem odaát, a határon túl. Az ilyen gondolatokkal eljátszogathat a képzelet, ha az ember épp ráér ilyesmiken tűnődni. Nem azt tartottam abszurdnak, hogy ennek vagy annak születik valaki, hanem hogy sohasem lehet egészen az, ami [illetve aki), vagy csak egészen kivételesen. Az ón helyzetem sosem volt könnyű. Nem olyan családban születtem, amilyenben érdemes megszületni. Pénz, jólét és gondtalan gyerekkor helyett családi legendákat, babonákat és mítoszokat kaptam, eszmei kárpótlást a hiányzó anyagi javakért, dagályos és fellengzős szavakat helytállásról és tartásról, elveket, amelyeknek az apám sem tudott megfelelni, hogyan várhatta hát azt, hogy majd én. Na és a nagybátyám!... Ödön bácsi, a nagy pragmatikus! Ödön bácsi, akinek a lelkiismerete szintén nem lehetett patyolattiszta, ha egyáltalán volt és van lelkiismerete, ha egyáltalán fontos neki, hogy miképpen néz a tükörbe szembe magával, az ügyes manőverező, a család megmentője és támasza, a nagy színész, a világfi és liberális. Es eljátszottam néha azzal a gondolattal is, hogy mi lett volna belőlem, ha kevésbé vagyok tehetséges, okos és ambiciózus, ha csak közepes vagy rossz tanuló vagyok az iskolában, és nem vesznek föl az egyetemre, ellenben választhattam volna szakmát, és ki sem kellett volna tennem a lábamat ebből a városból egész életemben. Hiszen igénytelenül is lehet valaki boldog, mint ahogy a tehetséges ember a tudása és az igényessége ellenére is lehet boldogtalan, mert ezeknek a dolgoknak semmi közük a boldogsághoz. Apám néha azzal fenyegetett, hogy ha nem tanulok jól, legföljebb borbély lesz belőlem. De inkább csak hitte, hogy fenyeget, mert én nem ijedtem meg a fenyegetésétől, sőt nagyon kellemes mesterségnek találtam a borbélyságot, kellemes dolognak tartottam rohadt téli hidegben, fogcsikorgató fagyban idegen emberek hajában turkálni, miközben a vaskályha mellől kellemes meleg áramlik szét a borbélyműhelyben, a rádióból zene szól, és a kollégákkal vagy az ismerős „ügyféllel” meg lehet beszélni a világ dolgait, alulnézetből persze, de így sokkal érdekesebb. De hát én nem akartam rossz tanuló lenni. Már csak a hiúságom sem engedte, hogy rossz tanuló legyek, és a nagyravágyásom sem, amit, ha mást nem is, biztos az apámtól örököltem. Az egyetemre meglepően simán, már első nekifutásra felvettek. Ödön bácsi még a felvételi vizsgám előtt kész volt latba vetni a befolyását az érdekemben, s bár én ezt megtiltottam neki, és Ödön bácsi is úgy tett, mintha tisztelné az önérzetemet, s megesküdött, hogy nem, jól van, fiam, ha te úgy látod jónak, én a kisujjamat sem mozdítom, ha te mindenáron erkölcsi fenomén akarsz lenni, hát legyél, de ez nem jelent semmit. Ödön bácsi máskor is hazudott és másokat is becsapott már, és egyébként is szeretett úgy intézkedni, hogy arról senki ne tudjon rajta kívül. S ugyan kihez fordulhattam, amikor be kellett fizetnem az előleget a pozsonyi szövetkezeti lakásra? ... Apámhoz hiába folyamodtam volna kölcsönért, apámnak egy vasa sem volt, de ha lett volna is, apám inkább megette volna azt a pénzt, semhogy a lakásomra befizessen. Főleg pedig Pozsonyba nem. Apám jól tudta, hogy abba a lakásba majd azt a lányt viszem asszonynak, akit ő anélkül, hogy ismerné, máris gyűlöl. Apám szeretett ugyan liberális színekben is tetszelegni, a lelke mélyén azonban feudális kényúr volt. Ödön bácsi viszont támogatott, és nemcsak nősü- lési szándékomban, hanem abban is, hogy minél előbb a saját lábamra állhassak, és nem kis részben bizonyára azért is, mert a közte és bátyja közt dúló
