Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
571 gondolom, hogy minden érzésnek, igy a szeretetnek is van higiéniája, s hogy egy érzés — akármilyen érzés — tisztaságának a foka nem az érzés hevességével mérhető, hanem a mértékével, amit éppen ennek az érzésnek a higiéniája szabályoz. Talán ebből a felfogásomból eredt, hogy, különösen később, a túl heves érzelmeket, a nagy, drámai érzelemkitöréseket mindig fenntartással fogadtam. Ennek a mértéknek a hiányából származtattam a gyengeségemet is, kivált ha úgy éreztem, az apám iránt fel-fellobbanó gyűlöletem ellentmond a saját mértéktartó természetemnek, s igy magamat is némiképp bepiszkolom vele. Elismertem, hogyne ismertem volna el, hogy a „mama” nagyon is rászorul Ildi törődésére, sőt, előrehaladott koránál és súlyos betegségénél fogva csaknem olyan tehetetlen és kiszolgáltatott, mint egy gyerek. Ám azt már visszataszítónak találtam, hogy Ildi a maga majdani anyai szerepét őrajta próbálja ki. A szerepek felborult rendje csak akkor zökkent vissza normálisnak nevezhető állapotba, amikor az öregasszony megkérte Ildit, hogy olvasson fel neki a bibliából. A „mama” úgy ismerte a bibliát, hogy a hallani kívánt példázat oldalszámát is meg tudta mondani, s ha Ildi belefogott a kért részlet felolvasásába, szinte félpercenként félbeszakította őt, és hosszú, nemegyszer zavaros magyarázatokkal egészítette ki a szöveget. Ilyen pillanatokban változott vissza Ildi igazi unokává, és nem hogy anyáskodni elfelejtett, hanem tiszteletteljes, riadt báránykaként hegyezte a fülét, mintha isteni kinyilatkozásban részesülne. A „mama” rengeteget tud az életről, meg a túlvilágról, meg mindenről, hadarta zavarában, amikor rajtakaptam őt egyszer ezen a titkos bibliaórán, s néhány óvatosan ironikus szóval faggatni kezdtem a dologról. Megszégyenítettem őt, de nem szándékosan. Ildi a kötelességének érezte, hogy megvédje magát és a „mamát”, és rossznéven vette tőlem, hogy beleütöm az orromat olyasmibe, amibe ő nem avatott be engem, és nem akar beavatni a jövőben sem. Én neheztelés nélkül vettem tudomásul, hogy Ildi kirekeszt ebből a kapcsolatból, és egyáltalán nem esett nehezemre elkerülni a házat, ahol a „mama” lakott. A testi és lelki nyomor egyformán deprimált, főleg ha a segítség nem járt a baj gyökeres orvoslásával, hanem csupán a kötések kicserélésével és a fájdalmak csillapításával. Tisztában voltam vele, hogy ez nem éppen a leghelyesebb hozzáállás, mégis fölmentettem magam a felelősség alól, azzal áltatva magam, hogy elsősorban a betegre tartozik, hogy megválassza az orvosát, és eldöntse, kinek a segítségét fogadja el, és kiét utasítja vissza. Az igazság azért jóval egyszerűbb volt ebben a dologban. Iszonyodtam a „mamától”, iszonyodtam mindentől, ami beteg, abnormális és atavisztikus, és attól féltem, hogy az iszony, amit az öregasszony látásakor érzek, beárnyékolja az Ildi iránti érzéseimet is. — Aludhatnék itt? — kérdeztem most mégis Ilditől, hogy megtudtam az igazság egy kemény töredékét apám és nagybátyám múltjáról. — Csak egy éjszakára. — Kidobtak otthonról? — Ellenkezőleg. Én akarok szakítani velük. — Ha a mamának nincs ellene kifogása — mondta Ildi tétován. — De én ma hazamegyek. — Hát persze, semmi szex — mondtam. — Az igazat megvallva, ma nem is lenne hozzá kedvem. Aztán beköszöntem az öregasszonyhoz, aki nagyon szívélyes arcot vágott, és nem engedett elsurranni az előszobába, ahol Ildi a gödrös és kifeküdt díványon sebtében megágyazott nekem. A „mama” igen beszédes tudott lenni, ha olyan valaki látogatta meg, akit kedvelt, s mivel én nem akartam elrontani a jókedvét, fogcsikorgatva eltársalogtam vele, és feltettem neki néhány, az
