Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
570 Ezután Ödön bácsi visszament a házba, a tanár pedig a vállamra tette a kezét, és azt mondta: — Meg akartam mutatni neked a szüleim házát. Hát ez az, tessék. — De hát ez a nagybátyám háza! — Igen — mondta a tanár. — A nagybátyádé. De nem mindig volt az övé. Érdeklődtem, mikor vette meg a nagybátyám. — Nem vette meg — mondta a tanár. — Én úgy mondanám, hogy a birtokába vette. A front után egy szép napon beállított ide a te Ödön bácsid két csendőrrel, és felszólította az apámat, hogy költözzön ki a házból. Milyen jogon kívánod ezt tőlem, kérdezte apám. A győztes jogán, mondta a te Ödön bácsid. A győztes jogán? Apám kinevette. Csak tán nem te nyerted meg a háborút, Ödön? De bizony én nyertem meg, mondta hetykén a te Ödön bácsid, aki igazán szép szál legény volt még akkor, meg szép bajsza is volt, meg csillogó lakkcipője, szóval, egy igazi világfi. És ezt az egyik magyar mondja egy másiknak? Nem, mondta a te Ödön bácsid, ezt egy volt magyar mondja egy magyarnak. Mi az, hogy volt magyar, kérdezte az apám. Hogy állíthatod, hogy eddig magyar voltál, mostantól pedig már nem vagy magyar? Ilyen könnyen megy ez? Ilyen könnyen, mondta a te Ödön bácsid a két rendőrrel a háta mögött. A rendőrök nem szóltak közbe, ők csak készenlétben álltak, ha apám netán erőszakoskodna, vagy megpróbálná behívni az országba a németeket, akiket mindig utált, s akiknek akkor, csak mellékesen mondom, államuk sem volt éppen. Apám nem ellenkezett, hanem csak azt mondta: úgy látszik, olyan világban élünk, amelyben az elképzelhetetlen is lehetséges, vagy már csak az lehetséges. Visszafelé haladtunk a belvárosba, de a református templom előtt elköszöntem Papp Istvántól, s ő nem tartóztatott. Kelletlenség és valami csillapíthatatlan szomorúság volt a kézfogásában csakúgy, mint a bajsza alatt eldünnyögött Isten veledben, amit úgy is lehetett érteni, hogy nem akar találkozni velem többé, meg úgy is, hogy az én belátásomra bízza, milyen legyen a kapcsolatunk a jövőben. Én Ildiékhez mentem, de nem találtam otthon Ildit. Útbaigazítás nélkül is tudtam azonban, hogy hol keressem. Ildi minden másnap meglátogatta a nagyanyját, akit a súlyos ízületi bántalmai szobafogságra ítéltek. Olykor ott is aludt, s ezt az anyja és a nővére nem ellenezte, sőt még bátorították is őt, hogy igen,most nem szabad magára hagyni a „mamát”, most megint rosszabbodott az állapota, s bár Ildi tudta, inkább arról van szó, hogy ne legyen otthon útban nekik, sohasem tett emiatt szemrehányásokat nekik, akik a „mamának” feléje sem néztek, amilyen hosszú az év. A beteg öregasszonnyal való vesződés régóta az ő dolga volt már, de a „mama” ápolásával járó fáradságért kárpótolta a nagyanyjától kapott szeretet, amelyre otthon az anyja és a nővére körüli jövés-menés miatt hiába áhítozott. Nagyanyja ápolása kibúvó és menekülés volt Ildi számára az otthon pálinkaszagú odújából, de ezenkívül még valami egyéb is, s ez az egyéb volt az oka annak, hogy én nem szerettem elkísérni Ildit ide, és Ildi sem szerette, ha nagy ritkán meglátogattam őt a nagyanyjánál. Pedig a „mama” „édes egy teremtés” volt, igazi jótét lélek, s természete nagyon különbözött a lánya és az idősebbik unokája természetétől. Elmondhatatlan jósága azonban elmondhatatlan gyámoltalansággal és elmondhatatlanul bigott vallásossággal járt együtt, s nekem mindig a katakombalakó őskeresztényeket juttatta az eszembe. Ildinek persze egészen más véleménye volt a dologról. Elfogultan, már-már vallásos odaadással rajongott nagyanyjáért, anyáskodott fölötte, s a nagyanyai szerepnek és az unoka szerepnek ez a természetellenes fölcserélése viszolygást keltett bennem. Néha az volt az érzésem, hogy Ildi játékbabájaként használja a nagyanyját, s az öregasszony készségesen engedte, hogy így legyen ez. Kénytelen voltam egyszer megmondani Ildinek: én úgy
