Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

567

begyógyulása után, amennyire lehetséges — végleg úgysem lehet —, elfeledjük. Hogy ez lecke mindnyájunknak, nekik is, de nekünk is talán.

Ámde ezek csak üres szavak voltak, s Ildi az élet árnyékos oldalát épp eléggé ismerte. A lecke szóra sarkon fordult, és bement a szobába, s én zavaromban arra gondoltam, hogy most meg őt árultam el, a feleségemet, hiszen mért kellene bennünket megleckéztetni, mi becsületesen játszottunk, és becsületesen nyertünk. Kis idő múlva utánamentem a szobába, s azt láttam, hogy Ildi felöltözött közben, mintha meztelensége ebben a súlyos órában ocsmány, kihívó blaszfémia lett volna, undorító, aljas halottgyalázás, az elképzelhető legförtelmesebb bűn. Kitaláltam, hogy mi játszódik le benne, s szerettem volna azonnal feloldani a kettőnk közti feszültséget. Félretéve önmarcangolást és gyászos gondolatokat, jó nagy marhaságot követtem el. Azt mondtam:

— Éhes vagyok. Meg kellene reggeliznünk. Utána pedig szeretkezhetnénk.

— Te egy állat vagy — mondta Ildi.

A következő napokat szeretném kitörölni az életemből. Apám halála mégiscsak megrázott, s úgy éreztem, egyik pillanatról a másikra elveszítettem azt a céltudatosságot, amellyel az életemet irányítottam eddig, s mintha az ösztönös és a tudatos énem valami szerkezeti meghibásodás folytán egymás ellen kezdett volna dolgozni bennem, fölborítva azt a kényes egyensúlyt, amely megóvott a csüggedéstől vagy a szélsőséges indulatoktól. Egyszerűen nem ismertem magamra. S ez még hagyján. Ez lehetett volna pillanatnyi rövidzárlat is, függetlenül attól, hogy persze az ilyen rövidzárlat sem használ az önbecsülésnek. Am ennél keserűbb felismeréssel is szembe kellett néznem. Rájöttem, hogy az önmagámról alkotott képem hamis, hogy amit tudok magamról, az önismeretnek elégtelen, s nekem fogalmam sincs, miképpen kellene az életemet úgy berendeznem, hogy a jövőben ne kelljen hazudnom senkinek se. Legfőképpen mégis az aggasztott, hogy egyszeriben minden, ami a puszta létezésem része volt eddig, minden baráti kapcsolat, esemény és dolog ismeretlen arcával fordul felém, s én szánalmasan tájékozatlan vagyok új helyzetemben, mintha eltévedtem volna egy barlangban.

— Nagyon tisztán kell élnünk ezentúl — mondta —, s amit lehet, jóvá kell tennünk. Ez lesz a mi bűnhődésünk.

Ezek után mindent elkövettem, hogy apám temetéséig ne komplikáljam a dolgokat, s legalább mi ketten tartsunk most össze, megosztva a vádak és önvádak terhét egymás között. Apám temetésének napjától jobban féltem, mint egy foghúzástól, s lélekben kezdtem fölkészülni a családi ítélőszék elmarasztalásaira. Ugyanakkor Ildi helyzete is tarthatatlan volt. Megpróbáltam hát lebeszélni őt arról, hogy a temetésen részt vegyen. Minden normális ember egyetértett volna velem. Ildi eszét azonban teljesen megzavarta apám halála, az utolsó pillanatig habozott, és óránként változtatta a döntéseit. Pedig ha a házasságkötésünknek volt is valami része apám hirtelen halálában, ez a dolog akkor is kizárólag kettőnkre, rám és az apámra tartozott. Az ember nem azért lesz szerelmes egy lányba, hogy ezzel a szerelemmel megölje az apját, nem hirtelen felindulásból lesz szerelmes, és nem úgy, hogy azt egy éjszaka kiterveli. A szerelemnek egyelőre semmi köze a tervgazdálkodáshoz, mondtam, és nem tűr semmiféle gyámkodást. Csak az ostoba emberek nem látják ezt be. Haláláért apám kizárólag magát okolhatná, ha megtehetné még. Igen, elmenekült, elbujdosott haragjában a halálba, így kell erre a dologra tekinteni. Persze Ildinek is megvoltak az érvei, s a fejébe vette, hogy meg akar bocsátani az apámnak. A dolog szerfölött bosszantott, mert a nagy családi megbékélés gondolatát végül is én ültettem el a fejében, holott jól tudtam, hogy a megbékélés esélyei minimálisak. Ildi azonban nem tágított: a legkisebb esély is esély, ő hívő, tehát hisz a cső-