Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

568

dákban, és sohasem bocsátana meg magának, ha a kibékülés lehetőségét gyávaságból vagy haragból elszalasztaná. S némely pillanatban nagyon elszánt volt. Ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki ilyenkor:

— Veled megyek. Nekem melletted a helyem.

Aztán mégis egyedül utaztam el, ő majd inkább imádkozik az apámért, mondta, helyes, gondoltam, imádkozzál, abból nem lehet baj. A vonat tömve volt, csak a folyosón jutott hely. Az ablakon beúszó esőverte, sivár téli táj megfelelő díszlet volt a hangulatomhoz, s miközben jöttek-mentek, lökdösődtek, tolakodtak és káromkodtak körülöttem az utasok, arra a megállapításra jutottam, hogy mindnyájan sikerületlen másodpéldányai vagyunk csupán annak a nagy műgonddal, tervezőasztalnál, laboratóriumi magányban és tudós körültekintéssel kidolgozott létezőnek, akit az őrült terv: a teremtés beteljesítőjének szántak tegnapi és mai ideológiák. Amikor fölvettek az egyetemre és elhagytam a szülői házat, egy pillanatra mintha a végtelen tér nyílt volna ki előttem, amelynek azonban mégis zárva maradtak a kapui: hiszen akkor is, most is, mindig pénzszűkében voltam. A végtelen, a határtalan, a semmivel sem korlátozott szabadság már nem bűvölt el úgy; mint akkor; sokkal kevesebbel is beértem volna most. S ahogy itt zötykölődtem a vonaton és a szabadságomat sirattam, nagy empátiával tudtam beleélni magam annak a börtönlakónak a helyzetébe, aki szívesen lemondana a cellájába csempészett idegenforgalmi prospektusok világ körüli utazásra csábító ajánlatairól, ha cserébe azonnal kivehetne egy hónaposszobát a rácsokon és a szögesdrót kerítésen túl, mert egy kis padlásszobában is elférhet az egész világ, ha az ember szabad. Utastársaim is így érezhették. Karácsony közelgett, s a legtöbb utas fővárosi bevásárlásból utazott haza. Fáradtságnak vagy elcsigázottq|ágnak kevés jelét vettem észre rajtuk, legföljebb a szerencsésebbeken, akiknek jutott ülőhely, s most behunyt szemmel, fejüket az ülés támlájának hátravetve, átadták magukat a vonat dajkáló, zavaros félálomba ringató előremozgásának. A folyosón rekedt utasok arcán inkább valami ünnepélyes feszültség látszott, alig megzabolázható izgágaság, amely vagy türelmetlenségbe csapott át, vagy a vonaton szokásosnál is egy fokkal még fékezhetetlenebb ismerkedési és kommunikációs kényszerbe, mintha mindnyájan egy új, ismeretlen égitest felé haladtunkban most kerültünk volna be annak vonzáskörébe, s mozgásunkat már ez az erő határozná meg. Mintha mindnyájan egymás tükörképei lettünk volna. Hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem, hogy kivonjam magam ebből a hangulatból, jóllehet gyűlöltem az ünnepeket. Annál jobban gyűlöltem, minél több emléke merült föl bennem régi karácsonyoknak, amikor mintha Isten felfüggesztette volna az időt, s megállt volna mozgásában a föld, s néhány órára, amíg ki nem aludtak a gyertyák a fenyőfán, egyetemesnek tetszett a béke. Karácsonykor szoktam vigasztalódni a tökéletlenségem miatt érzett csalódásaimért, s azért, hogy rossz időpontban, rossz helyen és rossz családban jöttem a világra. Soha annyira tehetetlennek, megkötözöttnek, sodortatottnak, akarat és szabadság nélküli bábnak nem éreztem még magam, mint éppen most, amikor a szürke esőfüggönybe temetkező alföldi tájban apám temetésére vitt a gyorsvonat. Könyörtelenül meghatározottnak éreztem eljövendő cselekedeteimet, amelyeket minden irányból meghatározott sínrendszeren közlekedő gondolatok mozgatnak majd, kirekesztve életemből a valóban szabad választás esélyét, annak lehetőségét, hogy legalább még egyszer önmagamat választhassam. Apám halála volt az oka depressziómnak. Ügy éreztem, hogy most még bonyolultabb csomózással és még végérvényesebben hasítanak a húsomba azok a kötelékek, amelyektől szabadulni próbáltam. Apám halálával még az igazán autonóm döntéseim is más összefüggésekbe kerültek. Most kerültem csak igazán függő helyzetbe tőle.

Azon a napon, amikor megismertetett apám árulásaival, Papp István tartó-