Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
566 leltetés, szemfényvesztés, amely csak arra jó, hogy a dolog, a birtokbavétel brutalitását enyhítse, de ő átlát a szitán, mondta. Behunyta a szemét, és még egy darabig színészkedett a karjaim között, amíg be nem tapasztottam a száját a tenyeremmel, s akkor éreztem, hogy megremeg. Térdben fölhúzta a lábát, és a combjával átkulcsolta a derekamat, s amíg egyik kezével a nyakamat ölelte át, a másikkal a csípőmet kereste. S akkor én lazítottam az ölelésen, majd egy kiszámíthatatlan, erőszakos rántással magamra fordítottam őt. Most ő volt felül, egyik lába becsúszott a széttárt combom közé, s akkar, ahogy csak az erőmből tellett, ollóba fogtam és szorítottam őt, közben a tenyeremet a csípőjére fektettem, s megborzongtam, amikor a nedves haja egy pillanatra hozzáért a vál- lamhoz. — Nem is vagy csúnya — mondta. De szebb is lehetnél, ha nem lenne mindig egyforma az arcod. — Milyen legyek? — kérdeztem. — Nem azt akarom, hogy más legyél, csak azt, hogy mindennap más legyen az arcod. Csöngettek. Kék szemű, kerek arcú postáslány állt a folyosón, és egy táviratot kézbesített nekem. Ha valamihez hasonlítani akarnám, amit ezután éreztem, a beteljesülés, jobban mondva, a bevégeztetés érzését kellene körülírnom. De nincsenek rá szavaim. Drámai pillanatokban mindig elhagynak a szavak, a sorsomra hagynak, elárulnak, s én azóta így képzelem el a megsemmisülést, amikor a szavak elhagynak, s mintha a testem hagyna el ilyenkor, vagy mintha kiszakadnék a testemből, és egy rém kapna, immár testetlenül, a karjaiba, ami persze képzavar, de ez a képzavar talán pontosabban körülírja annak a rémületnek az örvényét, amelybe a táviratot felbontva belezuhantam, mint bármilyen tudós okoskodás vagy frappáns metafora. Ugyanakkor mintha magamban már napok óta csak ennek a hírnek a fogadására készültem volna. Ügy látszik azonban, mégsem elég keményen és elszántan, mert a megrendülés csaknem elvette az eszemet. Arra ocsúdtam fel, hogy Ildi áll előttem. — Meghalt az apám — mondtam. Megvetést éreztem magam iránt, hogy ki tudtam mondani ezt a szörnyű mondatot, szégyent és bűntudatot, mint amikor gyerekkoromban egyszer a szomszédunk macskájával kegyetlenkedtem, s elhencegtem vele utcabeli pajtásaimnak, és amíg elismerő szemhunyorítást vagy cinkos mosolyt vártam tőlük „férfias” cselekedetemért, az egyik lány undorító fasisztának nevezett és leköpött. Tudtam, hogy nem lett volna szabad kimondanom most ezt a mondatot, de hát kimondtam, megtörtént s ami megtörtént, azt semmiféle utólagos megbánás nem képes hatályon kívül helyezni. Remegett a hangom, s ez olyan volt, mint a bűnös mentegetőzése egy képzelt vizsgálóbíró előtt, aki persze szintén én magam voltam, s így részrehajló és engedékeny. Nem tudom, Ildi azonnal felfogta-e, hogy mire gondolok, csak azt láttam, hogy kikapja kezemből a táviratot, s a fölső szempillái lassan rácsukódnak az alsó szemhéj ritkás és rövidebb pilláira, de aztán, ahogy rám nézett, már tudtam, hogy ugyanaz jár a fejében, ami nekem is, s ami perdöntő és a legvéső mozzanata az apámmal való viszályunknak — apagyilkosnak tart engem, magát pedig bűnrészesnek. S ezeknek a vádaknak a súlyát az sem csökkentette, hogy apám nem önkezével vetett véget az életének, hanem, a távirat állítása szerint, szívrohamban hunyt el. A táviratot anyám adta fel, és a temetés időpontját is megjelölte benne. A kiskapu, gondoltam, amelyen az önvád alól kibújhatok. Ha otthon gyilkosnak tartanának, mondtam Ildinek, nem értesítettek volna a temetés időpontjáról. A gyilkost nem szokták meghívni áldozata temetésére, s ez a tragédia lehet az utolsó, de talán a legjobb alkalom, hogy a viszályunkat rendezzük, és a sebek
