Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

565

cserélve. Feddhetetlennek e pillanatban csupán Ildi látszott. Majd megőrültem, úgy féltem, hogy éppen a győzelmünk napján lepleződik le a hazugságoknak valami olyan láncolata, amelyről nem is volt tudomásom eddig, mert nem mertem vagy nem akartam időben szembenézni magammal, s a hányingerig és csömörig telítve próbáltam elhárítani minden kételkedést, ami az érzelmeim tisztaságát vette célba. De most részeg voltam, és nem tudtam nem őszinte lenni magamhoz. Szenvedélyem, amely az apám elleni lázadásomat fűtötte, most, a győzelmünk után sem csillapodott, s e mögött a szenvedély mögött eltörpült az a másik és tisztább szenvedély, az Ildi iránt érzett szerelmem, amelyhez olyan keményen ragaszkodtam, hogy más nőre eddig rá sem tudtam nézni. Egyszeriben félni kezdtem, hogy szerelmem talán mégis csupán ürügy és eszköz volt, hogy leszámoljak apámmal, s hogy lehet, én is becstelen, elvakult és gyáva hazudozó vagyok, aki aljasul felébresztette a szerelmet egy tiszta és ártatlan lányban, hogy felhasználja őt az apja ellen.

Mindebből a kínlódásból másnapra annyi sem maradt, mint egy kis vízhólyag az égett bőrön, friss voltam, boldog és elégedett, és tiszta tudattal ébredtem. Reggel volt-e vagy már délelőtt, nem tudtam, ez kiszámíthatatlan ebben az évszakban. Egyforma fény derengett a lakásban egész nap, annyi fény, amennyi a reggeltől estig ködös nappalból bebocsáttatott az ablakon, s amit még a vastag függöny is megszűrt, éppen csak hogy a tárgyak kibonthassák a formáikat, egész nap őrizve valamit az éjszakából, amit nem lehetett se kiszellőztetni, se kimosni belőlük, mintha valami szemérem vagy búskomorság tapadt volna rájuk. Nem bántam volna, ha néma mozdulatlanságba dermedve, téli álmot alhatok, mint némely állatok. Valami nyomorult, koldus boldogságot éreztem, amikor az ember nem annak örül, hogy megszerzett vagy birtokol valamit, hanem a puszta életének, annak, hogy életben van még, noha ez ellentmond minden logikának és valószínűségnek, és sokak számára nem is kívánatos. S akkor eszembe jutott az előző este, és egy pillanatig olyan mélyen sajnáltam magam, ahogy kamasz gyerekek szokták, amikor elképzelik a halálukat, és elképzelik szüleik és kedvesük bánatát, akik csak most, a sírgödör szélén döbbennek rá, milyen önzők, kegyetlenek, dölyfösek és meg nem értők voltak hozzá, most, amikor már késő. Eltartott néhány percig, amíg megembereltem magam.

Mellettem Ildi ágya üres volt. Hallottam azonban, hogy a fürdőszobában néha megcsobban a víz, és azt kívántam, bárcsak minél tovább maradna a fürdőszobában, mert most nem tudnék a szemébe nézni, kénytelen lennék alvást színlelni, ha kijönne. Szegény, bizonyára nem így képzelte el a nászéjszakánkat. És ezen a szomorú tényen az sem változtatott, hogy én sem így képzeltem el. Szégyelltem a tegnap esti viselkedésemet, de nem kerestem rá mentségeket. Csak abban reménykedtem, hogy Ildi majd mindent a részegségem számlájára ír, és hamar megbocsát nekem.

így lett. Mezítláb, ruha nélkül jött ki a fürdőszobából, csupán az a rózsaszín törülköző takarta a testét, amelyet néhány nappal az esküvőnk előtt vettem neki. Vidám volt, kisimult arcú, frissen mosott hajából a sampon illata áradt. Leguggolt az ágy szélénél, és megcsavarta az orromat.

— Na te hős! — mondta.

S olyan kedvesen mondta, hogy egyik tenyeremmel meg kellett simogatnom a kis mellét, a másik kezemmel pedig behúztam magam mellé az ágyba.

— Le a múlttal meg a törülközőkkel — mondtam. — Szégyellem magam a tegnapi részegségem miatt.

Azzal kirántottam a törülközőt a háta alól, és ledobtam az ágy mellé. Ildi elnevette magát, és körmönfont okoskodásba kezdett arról, hogy a szerelem, vagy amit én annak hiszek, csupán fölösleges időhúzás és körítés, agyafúrt kés-