Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

564

talatával immár vakon engedelmesekedve tegyem le sorsom irányítását a kezébe. De elszámította magát, s ez volt az, amit nem tudott megbocsátani sem nekem, se magának, noha a végső szakítás, amellyel a levele végén fenyegetőzött, üres fenyegetés volt. Nem ő volt az, aki az utolsó szót kimondta itt. Az utolsó szót én mondtam ki, amikor feleségül vettem Ildit.

Hát ezt nem tudta elfelejteni. És Ildi, miután most, a házasságkötésünk utáni első órákban végre kisírta magát, s amikor végre mindketten megérkeztünk haza képletesen és a valóságban is, megkérdezte tőlem:

— Te igazán tudod, hogy mért gyűlöl engem annyira az apád?

_ Tudom — mondtam. — Tudom, és mégis fölfoghatatlan a számomra. Úgy

lá

tszik, ahhoz, hogy igazán értsem, olyannak kellene lennem, mint ő.

De láttam, hogy Ildit nem elégíti ki a válaszom, hogy ő ennél sokkal egyértelműbb hűségnyilatkozatot vár tőlem, s hogy ennek elmaradása miatt most csalódott. De én is csalódott voltam és főleg fáradt, és az elmúlt napok izgalmai után semmi mást nem áhítottam, csak azt, hogy kialhassam magam végre, hogy kipihenjem a nagy győzelmet, amelyből máris mintha csak morzsák maradtak volna, s talán ezért nem éreztem most boldogságot, hanem csak valami nagy megelégedettséget. Végül is minden az én akaratom szerint teljesedett be, a lányt, akit gimnazista korom óta szerettem, anyakönyvvezető elé vezettem. De az idáig vezető út küzdelmes és hosszú volt, és én nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ebben a küzdelemben a fiatalságomat áldoztam föl. Pedig hűségesnek lenni Ildihez sosem volt a számomra terhes, sőt inkább táplálta az erőimet és átsegített a nehéz helyzeteken. De a küzdelem Ildiért, amelynek az elején minden olyan tisztának és egyszerűnek tűnt fel, ennek a harcnak a tétje és az értelme idővel lassan megváltozott, és én ebből a változásból nagyon sokáig semmit sem vettem észre. Csak a vége felé kaptam néhány félreérthetetlen jelzést, túl későn ahhoz, hogy megállják és megváltoztassam az irányt. Csak most kezdtem felismerni az én igazságomnak is a kettős arcát és kettős értelmét. Azt, hogy ez a harc már régóta nem azért folyik, vajon jogom van-e feleségül venni egy lányt, akitől a szüleim és a testvéreim minden barátságot megtagadnak, hanem csak azért, mert elkezdődött egykor, s már nem lehet megállni és abbahagyni, s ha akartam volna, sem engedhettem volna meg, hogy engedményeket tegyek. És ők sem. Ehhez túl messzire elmentem én is, ők is. Már régóta nem az számított, hogy melyek voltak a személyes motívumok a kezdetben, már senki sem emlékezett a kezdetre, csak arra, hogy időtlen idők óta harcban állunk egymással, és valakinek a végén győznie kell majd, és valakinek meg kell alázkodnia, s a győztes győzelmének értékét jócskán csökkenti majd, hogy akit megalázott, az gyűlölni fogja, és gyűlölete sosem alszik ki többé, s a győztes maga is vesztesnek fogja érezni magát, mert megalázni egy másik embert bűn, s az ilyen bűnt csak újabb bűnökkel, kegyetlenséggel és erőszakkal lehet igazolni. Elég későn ismertem föl, hogy a győzelem bűne mértéktelen étvággyal keresi önigazolását, s mint a hatalom, mely igazságos eredetét és legitimációját minduntalan megerősíteni kényszerül, az én rítusaim sem lesznek mások, mint az övék: már én is hazudok. Most, itthon végre, közös otthonunkban úgy éreztem egy pillanatig, hogy a küzdelem, amelyben apám ellenállását letörtem, engem is megbecstelenített. Részeg voltam. És mivel részeg voltam, és volt bátorságom és erőm önmagamba nézni, őszintén be kellett vallanom, amit Ildi előtt nem mertem bevallani, azt, hogy az apám fölött aratott győzelmem nagyobb megelégedéssel tölt el, mint az, hogy Ildi a feleségem lett végül.

S most már nem tudtam kitérni más kellemetlen kérdések elől sem. El kellett gondolkodnom rajta, vajon ez a nagy szenvedély nem tévedés volt-e, s nem hazudtam-e én is mindvégig, eszközt és célt menet közben alattomosan fel-