Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
563 valamilyen divatjamúlt, régi ruhadarabot fejtenék föl, a varrások csíkjján haladva, lassan és kíméletesen, mert bármit tartalmazott is apám írása, mégiscsak az apám írása volt. Beleolvastam a levél elejébe és végébe, aztán visszatettem a lapokat a borítékba. A levél afféle kis traktátus volt, sűrűn gépelve és tele javításokkal, mint egy rossz iskolai dolgozat. Minden során érződött, hogy apám talán több napon át bíbelődött a megfogalmazásával, vagy inkább éjszaka, álmatlan éjszakák bosszú során. Ildi csodálkozott, hogy nem olvasom el mindjárt, mit írt az apám. Semmi új a nap alatt, mondtam, a régi nóta. A nemzeti bizottságra mentünk, majd ebédelni. Akkoriban már egészen jól ismertem Pozsonyt, ám az évről évre nagy területeken terjeszkedő városnak még mindig voltak számomra ismeretlen részei (és kocsmái), s én szerettem felfedezni ezt a várost. így végül egy olyan óvárosi étteremben kötöttünk ki, amelyet csak nemrégiben nyitottak meg, és ahol elsősorban halételeket szolgáltak föl. Itt végre nyugodtan áttanulmányozhattam apám levelét. Először csupán átfutottam a levélben foglaltakat, anélkül hogy apám gondolatmenetének az ellentmondásaira odafigyeltem volna. Mindezeket csak második olvasásra vettem észre. Fájdalom, düh és a megalázottság érzése kavargott a stílusában, amelyet itt-ott mégis a beletörődés elcsukló szitkozódása szakított meg, de nem a megbocsátó és bölcs beletörődésé, hanem a megtépázott hatalom tehetetlen dühét kifejező beletörődésé, amely a sors csapásaiban sosem a logikát keresi, hanem irracionális erők összeesküvését látja. Átnyújtotam a levelet Ildinek, és közben azon tűnődtem, vajon ez a kettőnk közötti viadal még most is tisztességes eszközökkel folyik-e, vagy, miként az apám, hajthatatlanságomban én is ott tartok már, hogy nem tudom többé elválasztani magamban azt, amit testi és szellemi szabadságom kíván attól, ami beteges, túlfűtött indulat énbennem is, az önérzet zsarnoksága és elvakultsága. Apám levele az őszinte fájdalom és az agyafúrt hatásvadászat széles skáláján szólt, s igazság és hamisság, szeretet és gyűlölet, tisztelet és megvetés szétvá- laszthatatlan egységben lobogott benne, hogy szinte felperzselte a papirost. Az eszelősség e tombolásában minden okos ellenérv elégett volna, mint a halomba tornyozott száraz avar. Ha nem én lettem volna ennek az őrült levélnek a címzettje, még talán élvezni is tudtam volna a hol elszabaduló, hol meg újra megfékezett indulatok tűzijátékát, egy önpusztító lélek lemeztelenedésének ezt a végjátékát, így azonban csak a roppant távolságot éreztem, amely immár nemcsak az apám személyétől választ el, hanem a saját gyerekkoromtól is. Itt már régen nem arról volt szó, hogy én egy új nemzedék nevében a jogaimat követelem, és nem is arról, hogy apám a saját rögeszméit akarja rám kényszeríteni, hanem a tekintélyelvről, amelynek apám a megszállotja volt, s most rá kellett döbbennie, hogy ezeket a rögeszméket még a póráz lazításával sem tudta elfogadhatóvá tenni a számomra. Ez a levél minden másnál egyértelműbben lerántotta a leplet róla, s ebben a tekintetben a legőszintébb megnyilatkozása volt. Kinyitotta azt a kaput, amelyen át bejárás nyílik az elemi indulatok sötét kútjába. Még soha olyan világosan nem láttam, mint ennek a levélnek az elolvasása után, hogy apám a hatalmi téboly megszállottja, aki az ellenkezést csak azért tűri, hogy az majd a lázadásom kudarca után engem még feltétlenebb engedelmességhez vezessen, hogy így még inkább megtörje az akaratomat, jóllehet nem primitív és zsarnoki eszközökkel, hanem kifinomultabban, ám annál hatásosabban és véglegesebben. Az általa adományozott kis szabadság annak a céljának volt alárendelve, hogy az önállóság és a szabadság illúzióját hitesse el velem, jól tudva, hogy anyagi eszközök, baráti és érdekszövetségek híján az ilyen szabadság csupán illúzió lehet. Apám megadta nekem a lázadás lehetőségét, hogy a bukásom után annál eszeveszettebben menekülhessek vissza az oltalma alá, s hogy a gyengeség, a tehetetlenség és a gyávaság tapasz-
