Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

562 a számonkérés dühös angyalaként fenyegetőzött és hadonászott az orrom előtt, s még az sem derült ki, hogy magától jött-e, vagy pedig követségbe küld­ték. Kora délelőtt érkezett, én éppen borotválkoztam, és pizsamanadrágban nyitottam neki ajtót. Lívia megérkezését arroganciája tette emlékezetessé. Apánk megingathatatlan jellemének tehát mégiscsak volt örököse a családunk­ban, azzal a szépséghibával, hogy az idősebb lánytestvérem volt az, és nem én, akit apám kiszemelt erre az örökségre. Felejthetetlen élmény volt, ahogy Lívia bevonult a kis előszobába. Mintha csak az apámat láttam volna. Még át sem lépte a küszöböt, már a folyosóról birtokba vette a lakást. Az ő lábán is csizma volt, mint most Ildién, bár más fazonú, rövidebb szárú és divatosabb, és a csizmája sarka mély, tompa hangon kopogott, ahogy végigment a szőnyeg nélküli, csupasz linóleumpadlón, kis gödröcskéket nyomva a linóleumba. A konyhaküszöbnél Ildi állta el az útját. Nevetséges volt és undorító a bevonulása, mert ennek a magabiztos és hódító fellépésnek régóta nem volt már semmi fedezete. Szemfényvesztés volt, modorosság, ócska, de azért veszedelmes bohóc­kodás, mint minden olyan hazugság, amely képes téveszmék egész rendszerévé burjánozni. Mérhetetlenül fölháborított, hogy a húgom máris otthon érzi magát kis átmeneti lakásunkban. — Milyen romantikus — mondta, s figyelme rögtön Ildire összpontosult. Ta­lán azt várta, hogy Ildi a kezét nyújtja neki. A két nő egy darabig némán és ellenségesen állt szemben egymással a konyhaküszöb előtt, aztán Lívia vissza­fordult, és gúnyosan villant meg a szeme, amikor megkérdezte tőlem: — Ű az? — Igen, ő az — feleltem. — Hát akkor mutass be neki. — A húgom — mondtam. Ildi azonban néma maradt, és ismét Lívia vette át a szót. — Én Lívia vagyok. És téged hogy hívnak? Ildi, vagy valami afféle, ugye? Szép neved van — mondta. — Én gyűlölöm a nevemet. Az Ildi szép és egyszerű név, és mégsem közönséges. — Azért Jöttél, hogy elmond ezt? — kérdeztem. — Nem. Csak szeretnék elbeszélgetni azzal a lánnyal, aki a sógornőm akar lenni. — Nem hiszem, hogy a sógornőd akarna lenni — mondtam. — Ö az én fele­ségem akar lenni. — Rosszul értettél, Ákos — mondta Lívia. — Én nem veled, hanem vele aka­rok beszélgetni. — Az nem fog menni. — Már miért ne beszélgethetne velem? Megtiltod? — Megtiltom. Holnap van az esküvőnk, utána beszélhetsz vele. Ma nem érünk rá. Lívia hirtelen hangnemet változtatott. — Ha elveszed ezt a lányt, abba apánk belepusztul. — Azt bizony rosszul teszi — feleltem. — Apánk arra kér, hogy gondold meg még egyszer a dolgot. — Már meggondoltam — mondtam. Aztán még aznap levél is jött az apámtól. Ildi fedezte föl a levélszekrényben egy órával azután, hogy Líviát hazaküldtem, és elindultunk a városba. A házban új volt minden, a levélszekrények bádogajtócskáin még tükörsima volt a friss sötétzöld festés, amikor Ildi felfedezte a levelet, vissza kellett mennem a lakás­ba a szekrényke kulcsáért, mert még csak néhány napja laktunk itt, még nem számítottam rá, hogy levelem is jöhet. Felbontatlanul zsebre vágtam a levelet, és csak az autóbuszban nyitottam ki a borítékot a ragasztás mentén, mintha

Next

/
Thumbnails
Contents