Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

„Még soha olyan világosan nem láttam, mint ennek a levélnek az elolvasása után, hogy apám a hatalmi téboly meg­szállottja ...” (Ákos feljegyzéseiből) K iszálltunk a taxiból, és megkapaszkodtam Ildi karjában, és tudtam, hogy most hullarészeg vagyok, és hogy Ildi harag­szik rám emiatt, pedig be kellet volna látnia, hogy az olyan inci­densek után, amilyenekben az előző két napban volt részünk, meg kell nyitni a szelepeket, és el kell engednie magát az em­bernek ahhoz, hogy holnap újra erős lehessen. Ildi azonban nem volt pszichológus, hanem a feleségem volt, s ez hatalmas különb­ség. Pár órája volt csak a feleségem, utálta az iszákos férfiakat, és meglehetősen militáns jellemvonások kezdtek máris kibonta­kozni benne, s ez nekem csöppet sem tetszett. De én szerettem, jobban, mint azelőtt, s könyörögtem neki, hogy ne legyen már olyan merev. Ildi azonban nagyot rántott a karomon, a kapu irá­nyába kezdett vonszolni, és láttam rajta, hogy irtózatosan dühös rám. Hát csak legyen, gondoltam, a taxit közben elnyelte a köd, nekem pedig úgy tűnt, hogy ez a város széléhez tapasztott lakó­telep, ez a sebtében felhúzott szörnyűség valószerűtlen, vagy még inkább: indokolatlan közjátékként tolakodik az életembe, még ha nem is itt kell majd leélnünk, ami hátravan belőle, s még ha ez volt is egyetlen elfogadható megoldás a számunkra, amit, más­felől, júdáspénzen kellett megvásárolnom, ami viszont piszkálta az önérzetemet. De hát a pokolba önérzettel, gőggel és minden­féle hősködéssel, végül is nem rendezhettem be a nászágyamat a híd alatt, lakni mindig kell valahol. Magyarán: itt álltam a ka­puban, és be voltam rúgva, mint a segg. A szerényen és olcsó pénzen berendezett garzonlakásurik a földszinten volt. Ildi nem gyújtott villanyt a lépcsőházban. Még csak nemrég költöztünk be, de már ismerte a járást. Előrement, és én hallottam a kulcs fordu­lását a zárban. Majd a keskeny és még berendezetlen előszobá­ban kigyúlt a villany. Még a lépcsőházból hallottam, amint leveti a csizmáját, kissé hangosabban koppantva a sarkát a linóleum­padlóhoz, mint máskor. Már csak a sírógörcs volt hátra. A síró­görccsel azonban megvárt engem, s ezért én végtelenül hálás voltam neki, mert időt adott rá, hogy összeszedjem magam, s hogy amennyire az erőmből e pillanatban telik, megmutassam, azért én vagyok itt a férfi, a fény az éjszakában, meg a rettent­hetetlen hős, aki a családi maffia hatalmát mégiscsak megtörte. Egyik lábán rajta volt még a vastag pamutzokni (a másik zokni benne maradt a csizmában — egész nap sopánkodott, hogy még menyasszonyi ruhára sem tellett neki), s a fal felé fordulva, hát­tal állt nekem, amikor beléptem, mintegy arra csábítva, hogy azonnal odamenjek hozzá, és hátulról gyöngéden átöleljem. Most még hevesebben zokogott. Ne félj, súgtam a fülébe, most már minden rossz elmúlt, és most már minden rendben lesz. — Apád és anyád sohasem bocsát meg nekünk — mondta. — És a húgaid sem. — Én sem bocsátók meg nekik — feleltem. Még negyvennyolc óra sem telt el azóta, hogy Lívia, a húgom, GRENDEL LAJOS SZAKÍTÁSOK ( regényrészlet)

Next

/
Thumbnails
Contents