Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai

IRODALMI ÉLET

55

jól felfogott közérdek mindenkor erőteljesen befolyásolta. Ám emellett bírálatainak nem kevésbé szerves része a forma törvényeinek tisztelete és az esztétikai igényesség, a művészi hitel teljes érvényének követelménye. Gyurcsó István versei okán suta rímekről és stílustörésről szól, Veres Jánosról pedig azt írja: „... a belső átélést a nyelv, a stílus nem fejezi ki". Tartalom és forma egységében látja az irodalmat, tegyük hozzá, a korabeli művek színvonalához alkalmazkodva. Okosan és érvényesen mentegeti az „alkalmi” verseket, Szabó Bélát azonban megfeddi, hogy prózáját feleslegesen „erőltetett, pártos pátosszal" gyengíti. Nevén nevezi (1957-ben f a „sajátos szlovákiai magyar irodalmi tradíciót", minden középszerűsége ellenére hisz a szlovákiai magyar irodalomban, íróeszményében pedig a „harcos íróra" hivatkozik és Fábry Zoltán 1931-es írását idézi: „... a harcos író: a kellemetlen, a kényelmetlen kortárs, a korparancsra figyelmeztető és felelősségrevonó, az állásfoglalás, az ellenőrzés, a meggyőződés egyoldalú fanatikusa, író, aki nem akar mint író elkülönülni, aki nem bújik a hiúság és a szellemi arisztokratizmus gyanús védpajzsa mögé, de aki... tudatosan is részt akar venni a történésekben”. A kritikusról való eszményét jellemzően támasztja alá magának Fábrynak a megítélésével. Kazinczyt véli elődjeként, de megjegyzi: „Kazinczy — halhatatlan érdemei ellenére is — egy kicsit inkább az Osvát Ernők, mint a Fábry Zoltánok elődje. A nagy polgári kritikusoké, irodalmi esztétáké, akik az irodalom szent és önzetlen szolgálatában égtek el, de önelégésük, áldozathozataluk az emberiség számára meddő maradt. Osvát Ernőék az irodalmat nem a társadalom, a haladás motorjának fogták fel, hanem úgy tekintették, mint egy valóságtól elvonatkoztatott, a társadalom fölé emelt szellemi tartományt, ahol az arra hivatottak a tömegtől elvonult főpapok módján mutatják be áldozatukat az irodalom egyetlen istennőjének: a művészi tökélynek. Fábryt a Belinszki- jekhez és Csernisevszkijekhez lehetne hasonlítani. Azokhoz a kritikusokhoz és esztétákhoz, akik — saját életükkel és életművükkel is példát statuálva — az irodalomtól, a legmagasabb művészi követelmények fenntartása mellett, az emberiség jövőjéért, a haladásért folytatott harcot követelték meg ..."

Mindez Turczelnél nem öncélú programrögzítés, a kor követeli ezt tőle, az idő szavának engedelmeskedik. A XX. kongresszus hatására, 1956 nyomán bekövetkezik az irodalom — a költészet — krízise, amely azóta és folyamatosan meglévő kettősséget eredményez. Irodalmunkban a korabeli állapotok legpontosabb látleletét — máig érvényes diagnózisát — éppen Turczel Lajos rögzítette a már említett Líránk helyzete és perspektívái című írásában 1957-ben. A sematizmusban elmarasztalható költők elhallgatnak, a lírát apró, mindennapi gondok és egyéni panaszok pesszimizmusa tölti el. A költők menekülnek a közügyektől és „az általános emberi és a magánélet problémái felé fordulnak”. Turczel véleménye így hangzik: „Sokan azt mondanák, hogy dekadencia és az igazi, harcos és pártos költészet elárulása mindez. Mi azt mondjuk, amit mondottunk: olyan természetes ellenhatás, amelyet egy hibás és túlhajtott gyakorlat csődje váltott ki. Olyan változás, amely szükséges volt és amely kézzelfogható hasznot is hozott: a horizontok szűkítése, a hétköznapok szerény és szürke értékeinek a meglátása reálisabbá, földszagúbbá, őszintébbé tette ezt a lírát, a gyötrő önvizsgálat, az egyéni érzelmeknek, az En-nek, a szubjektumnak a fókuszba állítása pedig visszaadta műfaji hitelét is... De ugyanakkor nem helyeseljük azt sem, ha a költő vagy bárki az egyéni érzelmek és problémák kizárólagos irodalmi létjogosultságát hirdeti, ha a költő az egyéni érzelmeket hangsúlyozott apoliticizmussal, hivalkodó öncélúsággal énekli meg, vagy bennük kéjelgő szentimentalizmussal vagy durva naturalizmussal turkál." Nehéz lenne tagadni, hogy ez kiegyensúlyozott, lényegre tapintó látása irodalmunk alapproblémájának. Ezen írásának másik nagy érdeme, hogy meggyőzően felhívja a figyelmet a fiatalok jelentkezésére, újszerűségük fontosságára és ennek az irodalmi folytonosságban való szerepére, az utánpótlás helykérésének törvényeire. Érvelésének meggyőző ereje bizonyára hatott, mint már említettem, szinte kikényszerítette vele a „nyolcak" antológiájának megjelenését.

Szóltam róla, hogy első könyvének vizsgálatával szellemi portréja megkörvonalazható. Az írások mérlegenöen már benne vannak legfontosabb jellemzői. A konkrét kritikai szempontok mellett megtaláljuk benne a hagyomány- és kapcsolatteremtés igényét is. Értékrendje és gondolatisága az írás és szolgálatban j1965] mélyebbé és teljesebbé válik, s ugyanakkor levetkőzi pedagógiai hajlamait. Mindkét megfigyelés lényege a következő: Turczel szellemi arcélének fejlődése, irodalmunk minőségi előrelépésével összhangban, eredményeinkhez igazodik. Egész életművének sajátja ez: irodalom és kriti-