Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
52 IRODALMI ÉLET elmarasztalhatóságát. „A szlovákiai magyar irodalom viszonylatában... a sematizmus: iránti behódolásban egyrészt a lelkesedés, másrészt a művészi tapasztalatlanság játszotta a döntő szerepet. A lelkesedést az az őszinte hála váltotta ki, amelyet az itteni magyarság a jogait visszaadó párt és az induló szocializmus iránt érzett; a tapasztalatlanság pedig a zömében kezdő írókból álló új irodalom helyzetéből adódott.” A vitaindítónak szánt írásban felvetett problémák aktualitása és gazdagsága ellenére meglehetősen gyér visszhang és érdeklődés kísérte Turczel felhívását. Lehet, hogy ez az érdektelenség is közrejátszott abban a műfajváltásban, erőátcsoportosításban, amelyről így emlékezik meg: „Kezdettől fogva a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési problémái kötik le az érdeklődésemet. Eleinte elég hosszú ideig jóformán csak kritikákat írtam, elsősorban az irodalomtörténet vonzott, s a kritikát nem kedvtelésként, hanem szolgálatként vállaltam. A hatvanas években aztán, amikor az újraindulás nehézségein túljutottunk, a kritikusi tevékenységet egyre inkább irodalomtörténetire váltottam át” (Nemzetiség és tudomány, Irodalmi Szemle 1977). Ebben a kutatói téma- és irányváltásban a szubjektív okok, alkati tulajdonságok mellett döntő szerepe lehetett ama gyakran hangoztatott igény tudatosításának, miszerint irodalmunk egészséges fejlődéséhez múlhatatlanul szükséges a korábbi korszakok haladó hagyományainak felmérése, maradandó értékeinek feltárása, folyamatos áthagyományozódásának biztosítása. Közismert s fejlődésüket kedvezőtlenül befolyásoló körülmény, hogy a harmadvirágzásnak nevezett legújabb korszak Induló fiatal írói az esetek túlnyomó többségében nem ismerték, nem ismerhették irodalmi örökségünket. Nem az irodalmi folytonosság továbbvivőiként, hanem új hagyományok megalapozóiként indultak. Nemcsak a szép- irodalom és a kritika eredményei lappangtak feltáratlanul az egykori napilapok, folyóiratok, nehezen hozzáférhető könyvek lapjain, de hiányzott a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom átfogó értékelése, eligazító rendszerezése is. Az ötvenes évek közepétől születtek ugyan hagyományébresztő kísérletek, leginkább esszék, rész- tanulmányok, összefoglaló vázlatok, amelyek irodalmi hagyományaink jelentősebb képviselőit, eredményeit, fejlődési sajátosságait, társadalmi-történelmi összefüggéseit elemezték, értékelték. Csanda Sándor a korabeli kritika eredményeinek hasznosításával portrék formájában úttörőként számolt be a korszak jelentősebb alkotóiról. A rendszeres, a tudományos igényeket kielégítő irodalomtörténeti összefoglaláshoz azonban szükségesnek mutatkozott bizonyos előmunkálatok elvégzése. „A csehszlovákiai magyar irodalom első szakaszának korszerű és hiteles feldolgozásához, a tudományos színvonalú helyi irodalomtörténetírás megteremtéséhez — írta Turczel 1977-ben — elsősorban a társadalmi élet és az irodalmi élet összefüggéseinek átfogó feltárására és beható vizsgálatára van szükség. Ezt a magától értetődőnek látszó, de eddig elhanyagolt alapozó feladatot, irodalom- történeti előmunkálatot a mi esetünkben irodalmunk sajátos genezise is hangsúlyozottan fontossá teszi: a csehszlovákiai magyar irodalom — a tipikusan regionális irodalomnak számító és gazdag múlttal rendelkező erdélyi irodalommal szemben — a nemzeti irodalom merőben új külső ágazataként s olyan eredendően nemzetiségi irodalomként jött létre, amelynek kibontakozását és fejlődési feltételeit, tápláló és formáló erejű helyi hagyományok hiányában, döntő mértékben az új életviszonyok, a kisebbségi élet korlátozott szellemi és anyagi lehetőségei határozták meg.” Ezeknek a sajátos, a polgári köztársaság társadalmi és politikai viszonyai által determinált körülményeknek, összefüggéseknek, fejlődési feltételeknek feltárására Turczel Lajos vállalkozott. Az irodalomtörténeti kutatómunka és forrásfeltárás nemcsak időigényesebb, hanem lényegesen bonyolultabb, s főként szerteágazóbb tevékenység a kortársi irodalmi folyamatot figyelő kritikánál. Turczel egy időre visszavonult az irodalmi élet közvetlen zaj- lásából, s műhelygyakorlatát is bővíteni kényszerült. A korábban szinte kizárólagosan kultivált műfaj: a rugalmas, olvasmányos irodalompublicisztikai esszé vagy esszészerű tanulmány nem volt alkalmas kutatási eredményeinek feldolgozására. „Az alkalmazott módszert — mint később írta — a könyv jellege és célja mellett főképpen a feldolgozásra kerülő anyag nagy mennyiségéből és többrétűségéből adódó szükségszerűség határozta meg. A nagy mennyiségű és heterogén összetételű anyag osztályozása és értékelése már eleve kizárta az esszé módszerét, s a pozitivista tárgy- és tényszerűséggel rögzítő objektív rendszerezést és felmérést tette szükségessé. Ennek a módszernek indokoltságát az a körülmény is alátámasztotta, hogy a feldolgozott anyag egy része az előző gyakorlatban önkényesen és pontatlanul használódott fel, másik (mennyiségére
