Irodalmi Szemle, 1988

1988/5 - KRITIKA - Jakab Tibor: Az elsöprő kisebbség (Gerő András monográfiája)

528

ez a helyzet ténylegesen csupán látszat volt: a fikció vált törvényességi alappá. (...) Nyilvánvaló, hogy mindezek a tényezők rányomták bélyegüket a legitimitás személyi és intézményi megtestesítőire (kiemelés tőlem — J. T.): a képviselőkre, az országgyűlés működésére, s jelentkeztek a politikai elit morális értékeiben, közhangulatában, közéleti normarendszerében“.

Ez utóbbiakat, tehát „a legitimitás személyt és intézményi megtestesítőit” ismerteti a két további fejezet: A fentiekből már sejthető: korántsem idilli állapotok tárulnak elénk. Az országgyűlési képviselők szociális összetétele nemhogy az országét, de az erősen szelektált választókét sem tükrözte. Az arisztokrácia erősen túlreprezentált volt (a nagykorú mágnás férfiak 5 %-a, tehát minden huszadikuk mandátumot szerzett!), a birtokos parasztság egyáltalán nem jutott személyes képviselethez. Az arisztokrácia súlyát növelte, hogy a mandátumokat saját erőből szerezték (anyagi erejük, társadalmi presztízsük révén), s ez biztosította a független politizálás lehtőségét. Parlamenten belüli számarányukat messze meghaladó politikai befolyásuk volt, melyet csak erősített zárt társadalmi életformájuk, és az ezt kifejező politikai „háttérintézményük“, a Nemzeti Kaszinó. (A könyv nem említi, de az előbbieket ékesen bizonyítja a hitbizományi rendszer sérthetetlensége.)

A képviselői mandátumok nagyobb részét a birtokos nemesség és az (értelmiségi) középosztály tagjai között osztották el. Az „elosztás” kifejezés alig túlzás. Míg a korszak kezdetén a mandátumok elnyerésénél fontos szerepet játszott a politikai múlt (reformkori, 48—49-es szereplés; üldöztetés; köztiszteletben álló családhoz való tartozás), addig a Tisza-korszaktól kezdve (az előbbieket nem kizáró módon) meghatározóvá vált a személyi politika. A pártok vezetése az ismeretségi rendszereken keresztül „kiszűrte“ a számára megfelelő (jobbára engedelmességre hajló) jelölteket. Ezt a rendszert Tisza Kálmán fejlesztette tökélyre. Az első általa vezetett választásokon 329 kormánypárti képviselőből 176 egykori szolgabíró jutott mandátumhoz a „generális” kegyelméből. A szelekciót tehát jobbára nem a választók hajtották végre, ebből fakadóan a képviselők sem őket, hanem „kenyéradó gazdáikat“ képviselték. Erősítette a függőséget az is, hogy a középrétegből kiemeltek számára

a képviselőség egyben tisztes megélhetést is biztosított, még akkor is, ha csak az „alapfizetésüket” nézzük (és nem számoljuk a „kijárásokból“ származó „természetbeni” juttatásokat). Egy honatya a 90-es években évi 6400 korona illetményben részesült. (Összehasonlításul Gerő adatai közül: egy jó szakmunkás évi bére 900, főszolgabírói 2500, a miniszterelnöké 60 000 korona volt. A belvárosban egy kétszobás, szerény, de jó fekvésű lakás évi bére 800 koronát tett. ki.) Jellem., legyen a talpán, aki mindezt politikai tisztességből, elvhűségből kockára teszi! Ilyenek akkoriban is kevesen voltak ... „A képviselők ethoszá- nak szétrothadasa abfcíF az irányba hatott, hogy eltávolodjanak a vallott politikai platformtól, egyre inkább elveszítsék képviseletének belső igényét, személyileg fokozatosan sodródva oda, hogy saját — a választók által rájuk bízott — politikai álláspontjuk feladására is készek legyenek. A különböző irányból jövő, de egy eredőjű amoralitásból adódóan a századelőre tulajdonképpen mindegyik párt valós vagy potenciális adottságává vált, hogy politikai elvfeladással vagy anélkül, rendszer- fenntartó módon működtesse az oly sok esetben hasznot hajtó gépezetet: a hatalmat.“

A rendszer „gerincpusztító” hatása szükségképpen rányomta bélyegét a képviselőházra mint testületre is. Gerő érzékletes leírását adja a képviselőház Sándor utcai hőskorának, melyet intimitás, személyesség hatott át: az olvasó már-már úgy érzi, maga is ott jár-kel a szivarfüstbe burkolózó honatyák között. Ahogy eluralkodtak a hazug legitimáció emberi-erkölcsi következményei, úgy erodálódott a közéleti etika. Már nem politikai nézetek, hanem személyek ütköztek egymással, hiszen a politikai mozgások jobbára csak személyi fluk- tációkra korlátozódhattak. (A miniszterelnök személye pl. változhatott, politikája lényegében nem.) A közéleti etika helyébe a személyes becsület érzékenysége lépett — a párbajok mind gyakoribbak és véresebbek lettek. A vívótermekkel ellentétben a politikai csatározásokat egyre kevésbé jellemezte a lovagiasság. Megvesztegetések, törvénysértések, fizikai erőszak, fegyveres merénylet, a Ház formális autonómiájának az elvesztése voltak azok a tünetek, amelyek a kiegyezéses politikai rendszer agóniáját kísérték.

A könyv utolsó fejezete még egyszer, immár a közéleti etika szempontjából ősz-