Irodalmi Szemle, 1988

1988/5 - KRITIKA - Jakab Tibor: Az elsöprő kisebbség (Gerő András monográfiája)

527

ben öltöttek testet. Gerő statisztikai adatokkal, térképekkel és korabeli állásfoglalások idézésével alátámasztva részletesen ismerteti a törvények megalkotása körüli vitákat, és feltárja a propaganda mögött megbúvó szándékokat. Az 1874-es választójogi törvény a rendszer fennmaradásának fontos biztosítéka volt: a szűkkeblű (a lakosság 5,5 %-a szavazhatott) és egyenlőtlenül „elosztott“ választójog jórészt kirekesztette a meglévő vagy potenciális ellenfeleket az alkotmány sáncai közül. Mindez azonban elégtelennek bizonyult. A hatalmon lévők „kevéssé alkotmányos” eszközök alkalmazására is rákényszerültek.

Ennek lélektanát és gazdag eszköztárát a könyv harmadik fejezete tárgyalja. A korabeli magyarországi és nemzetközi köztudatban, nemkülönben napjaink történet- írásában a dualizmus kori választások a polgári liberalizmus szégyeneként jelennek meg. Ez a kép nagyobbrészt helyes is, csak éppen nem kellően árnyalt. Gerő András a fejezetben nemcsak a „hogyant“ írja le, de kísérletet tesz a „miért?” és a „milyen következményekkel járt?“ kérdések újszerű megválaszolására is. Első lépésként a választási korrupció megjelenését tágabb összefüggéseiben vizsgálja, a polgári társadalom szükségszerű velejárójának tekinti. Mértéke azonban attól függ, „(...) hogy a társadalom kitermeli-e a politikai rendszerbe beépülő ’lélekvásár’ egyfajta belső, intézményrendszeren belüli, a társadalmi megítélés erkölcsi kontrolijából eredő öntisztító mechanizmusát, ahol is a politikai rendszer állandóan újjászüli a korrupciót, de rögtön korlátozza, visz- sza is szorítja azt. Tartalmi ’elcsúszás’ e tekintetben akkor következik be, ha a ’fertőzés’ és ’védekezés’ egyensúlya felborul. Ha az utóbbi kerül túlsúlyra, akkor bekövetkezik a mindent ellenőrizni akaró rendőrállamiság (...) Ha azonban a korrupció túlburjánzása következik be, akkor illuzórikussá válik mindenfajta népképviselet (...) ”. Magyarországon ez utóbbi történt. (Következményeit tekintve nehéz eldönteni, melyik a kisebbik rossz: az állam- polgári kiskorúságot eredményező „rendőrállamiság, vagy a politikai erkölcsök le- züllése.)

A módszerek skálája a demagógiától az anyagi megvesztegetésen, adminisztrációs nyomáson át az alig leplezett csalásig terjedt. Ezekre számos példát találhatunk a könyvben. Kissé eltérve az ismertetés szokásától, ízelítőül saját levéltári gyűjtésemből idézek (ezzel nem a könyv érdemeit kívánom kisebbíteni, de a bizalmas vagy magánjellegű közlések gyakran beszédesebbek a szakirodalomnál): „Chiffre távirat, ’896. okt. 28-án reggel V2 9 órakor, Felette bizalmast dr. Kállai Zoltán, Heves vármegye főispánjának pénzügyminiszter úr Ö Méltóságához intézett számjeles távirata: Amit az ember megtehet, az itt megtörtént, résen vagyunk és leszünk egész éjjel, reményünk megvan, de nagy pénzzel dolgoznak, észrevették úgy látszik, hogy érsek ellen megy a küzdelem és hír szerint ez ma még 25 ezer forintot küldött, egy szavazatért 200 forintot is adnak (egy szakmunkás félévi fizetései — J. T.), na de mi sem kímélünk sem pénzt, sem fáradtságot, győzelemhez remény van.“ (OL P915, Lukács László iratai.) Ha feltesszük, hogy a főispán a maga dicsőségére túlzott is, és csak a felét hisszük el, akkor is nagy a kísértés ...

A tüneteknél azonban fontosabb a „miért”. A választ részben már az előző .eje- zetekben megismerhettük: az ország nagyobb része valójában nem fogadta el a 07-es kiegyezést. A fenntartására szövetkezett hatalmi elitnek parlamenti többsége megteremtéséhez időről időre „tisztátlan“ eszközökhöz kellett nyúlnia, ami még inkább bizonytalanná tette legitimitását. Ez olyan öngerjesztő folyamattá vált, melynek során a visszaélések, megvesztegetések ott is a választások „természetes” részévé váltak, ahol a közönség politikai meggyőződése miatt ez szükségtelen vagy éppen hiábavaló volt.

Az ellenzék „felvette a kesztyűt“, alkalmazkodott a játékszabályokhoz, s ezzel jelentős mértékben hozzájárult a politikai nyilvánosság eltorzításához.

Az egyik — manapság sem ismeretlen — következmény az lett, hogy a kívülre- kedők a politikát „úri huncutságnak” tartották, közömbössé váltak iránta, s így még tágabb tér nyílt a közakarat ellenében történő politizálás számára. A másik pedig az, hogy „(...) a képviseleti szisztéma nem a létező érdekek megközelítő társadalmi súlyát tükrözte, hanem a rendszerfenntartásnak rendeződött alá. Ahelyett, hogy (...) a viszonylagosan szabadon megnyilatkozó többségből vezetődött volna le a politikai rendszer, fordítva történt a dolog, s a politikai rendszerfenntartáshoz ’teremtették meg’ a ’többséget’. így azután a legitimáció ugyan a többségre épülhetett, de