Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - KRITIKA - Jakab Tibor: Az elsöprő kisebbség (Gerő András monográfiája)
Jakab libor Az elsöprő kisebbség (Gerő András monográfiája) A könyv címe első pillantásra érthetetlen, de legalábbis meglepő lehet az olvasó számára. A jelző után korunk embere a jól ismert ,.többség“ főnevet várná. A szerző mégsem tévedésből, és nem is harsány figyelemkeltés szándékával fosztja meg az olvasót a megszokás magabiztos érzésétől. A cím telitalálat: a legjobban jellemzi azt a hazug legitimációt, amely a kiegyezés utáni Magyarország politikai rendszerét öt évtizeden át fenntartotta. „Ez az írás egy hazugságról, annak történetéről szól. Közvetlen tárgya azonban nem a hazugság. A Monarchia Magyarországának népképviseletét vizsgálja, a képviselet igazolását, törvényességét biztosító legitimációval, a választásokkal egyetemben. (...) ez a képviselet minden valóságos jellemzője ellenére az idők során kiüresedett, szétrothadt, egyfajta sajátságos látszattá vált. Ennek alapvető oka, hogy az adott képviselet létrehozói és működtetői nem a politikai érdektagolódás kifejezésére, hanem éppen annak elfedésére használták. Alapvetően hamis volta innen adódik, hiszen csak és kizárólag a politikai rendszer fenntartásának rendelték alá.” Gerő András nem azt vizsgálja, hogy az 1867-ben megkötött kiegyezés politikai-intézményi rendszere miért merevedett meg, miért állt ellen minden lényegét érintő változtatási kísérletnek (ennek okairól számos magyar nyelvű munka született, né- hányukról magam is hírt adtam az Irodalmi Szemle hasábjain), hanem azt, hogy e megcsontosodásból miként következett és milyen tünetekben nyilvánult meg a népképviselet intézményeinek rothadása, működtetőinek politikai és erkölcsi lezüllése. Ebben rejlik a mű jelentősége. Gazdag forrásanyagra támaszkodó, élvezetes stílusban megírt elemzései a „puszta“ ismeretgazdagításon túl azonban többet is tartalmaznak: figyelmeztetést. A történelmi példa erejével figyelmeztet a szerző: a megmerevedett, önmaguk legitimációját mindenáron megteremteni akaró struktúrák saját létalapjukat emésztik fel. Az első két fejezet — Gerő szavaival — a „kemény tényeket“ tárgyalja, nevezetesen: 1869-ben kik és hogyan választhattak, illetve e választásokból milyen formális (új törvények alkotása) és informális (a hatalmi presszió elengedhetetlen szüksége) tanulságokat vontak le a hatalom birtokosai. Ekkor még az 1848: V. te. alapján választottak. E törvény — szándéka ellenére — közismerten hiányos, ellentmondásos volt (mentségére talán megalkotásának körülményei hozhatók fel: a gyorsaság kényszere, a pontos statisztikai adatok hiánya), széles körű lehetőséget hagyott a hatalmi visszaélésekre. (Ez utóbbit a könyv egy későbbi fejezete tárgyalja.) Az eredmény — az iskolában szerzett ismereteink fényében — meglepő: a tisztán magyarlakta területeken a dualizmus megbukott. Az, hogy országos összesítésben mégis 70—80 mandátumos többséget kapott a kormánypárt, részben a választási rendszernek (a nyílt szavazás és a visszaélések lehetősége-gyakorlata; a választókerületek egyenlőtlen beosztása; a területenként változó cenzus, illetve vá- lasztőjogosultság), részben a nemzetiségek passzivitásának vagy éppen kormánytámogató szavazatainak volt köszönhető. E tényezők együttes hatását legrészletesebben Erdélyben mutatja ki Gerő (ezt az országrészt tartja a kormánypárt legfontosabb bázisának), de a 75—76. oldalon található — sajnos, nyomdahibás — térképről világosan leolvasható: a szlováklakta területek választói is döntő mértékben 67-es pártokra adták le szavazatukat. (Igen hálás feladat lenne a szlovákiai történészek számára e „furcsaság“ alapos körbejárása.) 1869 tanulságai messzire mutattak: „Már a rendszer .indulásánál’ bebizonyosodott, hogy a magyarság többsége nem akarja, de eltűri a létét. A kérdés a hatalom birtokosai számára csupán az volt: hogyan tudják országos kisebbségüket parlamenti többségként fenntartani.” A jogi következmények az 1874-es választójogi és a választókerületeket újraosztó 1877-es törvény-
