Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
IRODALMI ÉLET 51 Csontosnál ösztönösség és tudatosság alkotói műhelyproblémáit, Ozsvaldnál múlt és jelen lírai megidézésének kérdéseit vizsgálja, Tőzsérnél a morális tartást, a tájba gyö- kerezést méltatja stb. A legtöbb ismeretanyagot, levonható tanácsot, kritikai észrevételt azonban terjedelmes műfaji fejlődésképeiben halmozza fel. Ezekben a művekben a távlatos kritikai vizsgálódásra, a „mozgó esztétika” alkalmazására mutat példát, nyomon követve egy-egy műfaj alakulásának, társadalmi-politikai hátterének, alkotói műhelyproblémáinak az irodalomtörténeti folyamatba való beágyazódását. A Líránk helyzete és perspektívái (1957) című tanulmányában pl. költészetünk több éves fejlődésének kritikai szemléje mellett sort kerít a sematizmus lírai gyakorlatának pontos rajzára, rámutat a sematikus irodalomszemlélet torzításaira, s már 1957-ben felhívja a figyelmet a sematizmus költői gyakorlatának ellenhatásaként eluralkodó apolitikusság veszélyeire: „A közösségi ügyektől való viszolygás mellett gyakran tanúi vagyunk annak is, hogy a fontos politikai problémák, társadalmi kérdések költői felvetéseit automatikusan demagógiának, frázishalmozásnak, jelszavas vagy vezércikkízű költészetnek tekintik.” Irodalmunk történetében egyedülálló az a kísérlete, amelynek során feltérképezi a dráma műfajának hazai magyar eredményeit, fejlődési lehetőségeit. Több tanulmányban (Egri Viktor, a drámaíró; Drámaírói utánpótlásunk; Vázlatkép az utóbbi évek néhány drámájáhozj elemzi az ötvenes-hatvanas évek drámatermésének jelentős részét, különös tekintettel a jellemábrázolás, a társadalmi-politikai háttér és az ábrázolt konfliktus minőségére, művészi hatékonyságára. Jelentős társadalmi hatást, eszmei-politikai nevelő erőt tulajdonít a dráma műfajának, a „legerősebb ábrázolási eszköznek” tartja. Számos, máig reveláló megállapítást tesz Egri drámaírói munkásságáról, de figyelemre méltó észrevételei vannak Dávid Teréz és Lovicsek Béla színműveivel kapcsolatban is. Tanulmányainak eredményeit azonban korlátozott érvényűvé teszi az a körülmény, hogy a drámákat kizárólag irodalmi alkotásként vizsgálja, színpadi megvalósulásuk lehetőségeiről, problémáiról nem ejt szót. A fenti példákra s általában Turczel egész, sokműfajú kritikusi tevékenységére (pl. a még nem említett plasztikus írói portréira és fejlődésképeire) tekintve igaznak és minden degradáló él nélkül valónak tűnik a „pedagógus-kritikus” jelző. Kritikáit, tanulmányait újraolvasva egy sajátos irodalomszemlélet gondolatrendszerének körvonalait fedezhetjük fel, s némi fáradsággal kiszűrhetnénk belőlük egy irodalomelméleti kézikönyv teljes ismeretanyagát. Turczel irodalomszemléletének, kritikusi gyakorlatának vitatható mozzanata az általa oly gyakran hangoztatott elv: „a minőségi fejlődés felgyorsulásához szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság”. Ezen kellő számú irodalmi mű meglétét értette, ami lehetővé tette volna a szigorúbb szelekciót, az igényesebb kritikai elvek érvényesítését. A „mennyiségi kiegyensúlyozódás” jeleit a hatvanas évek elején vélte felfedezni, s ennek alapján 1962—1964 között módosította kritikai gyakorlatát. Az ő szavaival: „Az utóbbi két-három évben irodalmunk fejlődésében figyelemre méltó változásokat tapasztalhatunk: egyes műfaji területeken kialakulóban van már a minőségi kristályosodáshoz szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság. Ezzel a változással szükségszerűen együtt jár a kritika módszerének módosulása s mércéjének emelése is. A kötetemben (Írás és szolgálat, 1965 — Sz. Z.) az olvasó talál majd olyan kritikákat is, amelyek már az említett változásnak, előrelépésnek hatására születtek meg.” E módosult mércéjű kritikai gyakorlat kiteljesedésére, tartósabb érvényű alkalmazására azonban nem került sor. Turczel Lajos a hatvanas évek közepétől fokozatosan felhagyott a kritika rendszeres művelésével. Néhány felmérő-értékelő jellegű írószövetségi beszámolót, emlékező-méltató reflexiót, irodalomtörténeti indítékú könyvismertetést stb. leszámítva szórványossá, meglehetősen esetlegessé vált kritikai tevékenysége. Utolsó jelentős kritikai tette egy fel- hívó-figyelmeztető célzatú tanulmány (Színvonal és felkészültség, Oj Szó, 1965. jún. 26.) közzététele volt. Ebben a körültekintő, színvonalas, esszészerű tanulmányban felmérte irodalomkritikánk addigi fejlődését, helyzetét, feladatait. írásának létrejötte szoros összefüggésben volt azzal a fokozott érdeklődéssel, amely abban az időben nálunk és a többi szocialista országban az irodalomkritika iránt megnyilvánult, s főként a kritika újraértékelésére, céljának, társadalmi szerepének és módszereinek felülvizsgálására, felfrissítésére ösztönzött. Körültekintő, meggyőző, részleteiben azonban vitára késztető írásában némi mentegető hangsúllyal idézi fel irodalomkritikánk (s benne saját) elvieszmei és esztétikai törekvéseit, eredményeinek és módszereinek a sematizmusban való
