Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai

48

IRODALMI ÉLET

szellemi életünkben rendkívül sokrétű és változatos, de leginkább a magyar szakos tanárok generációinak felnevelésében, a folyamatos és eredményes tudományos kutatásban, irodalomkritikai és irodalomtörténeti tevékenységben, a rendszeres ismeretterjesztésben és korszerű népművelésben, valamint irodalomszervezési feladatok vállalásában valósult meg. Meddő kísérlet lenne egy vitaindító előadásban felvonultatni és értékelni tevékenységének egész arzenálját. Figyelmemet munkásságának a szélesebb olvasóközönség számára is jól látható, köteteiben és különféle antológiáiban manifesztálódó részére koncentrálom, különös tekintettel kritikai és irodalomtörténeti eredményeire. Ez a redukció óhatatlanul felveti a vázlatosság és a pontalanság veszélyét, de ennyi kockázatot mindenképpen vállalnom kell, hiszen Turczel munkásságának igazi jelentősége, irodalmunk fejlődésében betöltött tényleges szerepe csupán a harmadvirágzás egész irodalmi termésének és kritikai visszhangjának kontextusában mérhető fel megközelítő pontossággal.

Pályakezdésének előzményeiről nem kívánok szólni. Az utóbbi években — főként Turczel vallomásszerű visszaemlékezéseinek, különféle nyilatkozatainak köszönhetően — sok minden ismertté vált ebből a témakörből. Lehetne pedig tetszetős történetet kreálni a mesék legkisebb legényéről, aki fegyvertelenül, csupán emberszeretetére, osztályöntudatára, népi gyökereinek éltető erejére támaszkodva indul megvívni harcát a felemelkedésért. Ml most nem annyira ünnepelni jöttünk össze, mint egy alkotó élet mérlegét megvonni. Annyit azonban mégis meg kell jegyeznem, hogy Turczel meglehetősen nagy kerülőkkel s az optimális korhatáron túl érkezett az irodalomba, pontosabban mondva a csehszlovákiai magyar irodalmi és kulturális életbe. A „kerülővel” jogi stúdiumaira, a világháborús megpróbáltatásokra, a jogfosztottság éveinek kényszerű kitérőire stb. célzok. A korhatár emlegetésével pedig egyáltalán nem az életkorból fakadó elkésettségre gondolok, hiszen mi, akiket az ötvenes évek elején tanított, nem korban, hanem rangban és tudásban tudtuk magunknál idősebbnek. Inkább azt az önhibáján kívüli körülményt hangsúlyozom, hogy amikor az általam ismert legrégebbi írása megjelent a Fáklyában — Nyílt levél egy szülőhöz —, éppen 36 éves volt. Annyi, mint a két évtizeddel később induló Zalabai Zsigmond, mikor ötödik könyvét rendezte sajtó alá. Azaz: igen termékeny évek múltak el, ha nem is haszontalanul, de irodalmi életművére nézve mégiscsak kihasználatlanul. Ezt a hendikepet csak hosszú évek megfeszített munkájával lehetett mérsékelni.

Először olvasóként, lelkes és értő irodalombarátként szólalt meg. Olvasmányélményeit formálta cikkekké, esszékké. Pályakezdő írásai jelzik, hogy irodalmi érdeklődését jelentősen alakította az emberi haladásba vetett hite. A társadalmi haladás kezdeményezőire figyelt, az etikus-humanista magatartásra keresett példát és bátorítást az irodalomban. A különféle események kapcsán, évfordulók stb. alkalmával írt cikkei, emlékező-értékelő esszéi az emberi haladás és felemelkedés harcos művészeit, úttörőit idézik. A világirodalomból Swift, Cervantes, Whitman, Chevallier stb. nevével, a magyar irodalomból Tömörkény, Csokonai, Arany János és mások nevével találkozhatunk írásaiban. Életművük haladó tartalmait, a társadalmi fejlődést szolgáló üzenetét, nem fakuló művészi értékeit igyekszik a korabeli olvasóhoz közvetíteni. A haladó kulturális hagyományok ébresztésében, az olvasóközönség tájékoztatásában és nevelésében hamarosan felzárkózott az idősebb generáció tagjai mellé. Fábry, Sas, Egri mellett egyre nagyobb arányban és súllyal vett részt kulturális életünk fejlesztésében, a magyar és világirodalom értékeinek terjesztésében, a kulturális kapcsolatok ápolásában. Különösen Sas Andor közelsége lehetett rá inspiráló hatással. Talán az ő nyomdokaiba lépett, mikor a kapcsolatteremtés, a kölcsönös megismerésen alapuló közeledés igényétől vezetve felfigyelt a klasszikus szlovák irodalom képviselőire. KukuCínnak, a szlovák realizmus úttörőjének művében pl. a történelem mozgásának visszatükröződését vizsgálta /Kukučín társadalmi illúziói a Ház a domboldalon című regényében), Jesenský kiemelkedő regényét elemezve az író nihilizmusára, kiábrándultságára mutat rá, amelyet csupán az életmű későbbi eredményei semlegesítettek [A társadalomkritika és pesszimizmus problémája a Demokratákban). Hviezdoslav és a Kisfaludy Társaság kapcsolatának elemzésével a szlovák és a magyar múlt pozitív összekötő mozzanatait idézi fel a közös hagyomány feltárására és értékelésére ösztönözve.

Folytathatnánk Turczel kapcsolattörténeti és irodalompublicisztikai munkásságának ismertetését, hiszen eleinte alkotó energiáinak jelentős részét kötötték le ezek a terű-