Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
IRODALMI ÉLET 49 letek. Első tanulmánykötetének (Írások mérlegen, 1958) két terjedelmes fejezete tanúskodik kultúrpolitikai és irodalompublicisztikai tevékenységének jellegéről és intenzitásáról. Ezek a problémák ugyan később is foglalkoztatták, de figyelme leginkább a magyar irodalomra koncentrálódott. Nem egy idevágó írása e műfaj és művelődési terület kiemelkedő alkotása. Elég, ha a „célszörű szögényembörök” írójára, továbbá Kármán József 200. évfordulójára vagy Tompa Mihályra emlékező írásait, illetve a Kassának Kazinczy életművében játszott szerepét és Petőfi életművét csehszlovákiai magyar szempontból elemző eszmefuttatásait említjük. Irodalmi látókörünk tágításában, kulturális hagyományaink tudatosításában, olvasói ízlésünk és tájékozottságunk fejlesztésében Fábry, Sas Andor és Egri mellett Turczel Lajosnak köszönhetjük a legtöbbet. A népszerűsítő hangnem és alkalmiság nem fokozta le írásainak szakmai színvonalát, meggyőző erejét. Szinte kezdettől fogva birtokában volt azoknak az eszközöknek, amelyek sajátos műfaját, a tanulmányba ojtott esszét olvasmányossá, tudományosan megalapozottá, így hatásossá tették. Turczel egyszerre tudott tájékoztató, érdekes és ízlésformáló lenni. A turczeli életmű későbbi kibontakozásának erővonalai szempontjából azonban irodalomkritikai és irodalomtörténeti munkásságának kezdeteire kell leginkább odafigyelnünk. Nincs külön kapcsolattörténész, irodalompublicista, pedagógiai szakíró, népművelő, irodalomkritikus, irodalom- és kultúrtörténész stb. Ezek Turczel egyöntetű irodalmi munkásságának különböző oldalait, témaköreit képezik, de az életmű tanúsága szerint két problémakörön belül emelkedett a legmagasabbra. Először az irodalomtörténet területére tett sikeres kirándulást. Meglepően érett tanulmányíróként mutatkozott be 1954-ben (Fáklya 8—9. sz.). A rendkívül gazdag Arany- irodalmat árnyalta újszerű szempontokkal egy lelkes hangvételű tanulmányban (A reformkor megyei életének rajza Arany Az elveszett alkotmányában). írása azt is bizonyítja, hogy korábbi tájékozódása nem volt hiábavaló: jogi műveltsége szemléleti racionalizmusán, logikai gondolatvitelén, szépírói ambíciója pedig nyelvének plaszticitásán, képi telítettségén hagyott nyomot. A terjedelmes, esszészerű tanulmányban azzal az egykor közkeletű irodalomtörténeti felfogással, illetve babonával száll szembe, miszerint Arany Petőfihez viszonyítva csupán „szófogadó nyárspolgár” volt, akiből hiányzott a forradalmi szellem, a haladás iránti bátor elkötelezettség. Az elveszett alkotmány körültekintő elemzésével, gazdagon Illusztrálva bizonyította, hogy Arany már a pályája elején jól látta és ki merte mondani a kor társadalmi problémáit, s hogy nála „a költői bátorság és kritikai kiállás nem volt epizodikus jelenség, hanem állandósult költői és emberi tulajdonság.” Arany életművének, kritikai tevékenységének tanulmányozása távlatilag is hasznosan befolyásolta Turczel irodalomszemléletét, alkotó módszereit. Belőle merítette meggyőződését, hogy az irodalom mindenkori kötelessége a társadalom fejlődésének szolgálata, az ő példája nyomán emelte a műgondot, az alaposságot etikai kérdéssé, tőle tanulta, hogy az irodalmat nemcsak kiemelkedő alkotók képezik, s tartotta szem előtt a kritika mindenkori tanító-nevelő feladatát. Arany irodalom- és művészetszemlélete későbbi kritikusi krédójának, liberális műítészi eljárásainak is egyik forrása. Munkásságának további fontos része az a kritikai tevékenység, amelyet az ötvenes évek közepétől folytatott. Saját bevallása szerint Fábry Zoltán példája és ösztönzése nyomán kezdte művelni a kritikát, aki Harmadvirágzás (1954) című tanulmányával nemcsak névadója lett irodalmunk legújabb szakaszának, de indító lökést adott Irodalmi kritikánk fejlődésének is. Turczel szórványos előzmények után 1956-tól kezdett átfogó és rendszeres, az irodalmi élet minden mozzanatára odafigyelő és élénken reagáló kritikai tevékenységbe. Az ötvenes években fellépő kritikusok (Tóth Tibor, Csanda, Rácz és mások) között egyedülálló tudatossággal és konkrét kritikai programmal kezdte pályáját. Tudatossága kritikai elveinek átgondoltságában, rendszerezésében mutatkozott meg. Első jelentősebb elméleti ihletésű tanulmányában (Kritika és müj összefoglalta és hitvallás-szerűen kifejtette műbírálói elveit. A legjobb magyar kritikai hagyományok (Bajza, Arany, Erdélyi János, Horváth János, a népi írók) szelleméhez kapcsolódva körvonalazta a kritika legfőbb feladatát: „... tájékoztassa, segítse, támogassa az irodalmi élet két fő tényezőjét: az írót és az olvasót”. Tevékenységét mindvégig ehhez az alapelvhez igyekezett igazítani. Elég belelapozni a korabeli újságokba, folyóiratokba, hetilapokba, azonnal kitűnik, hogy legintenzívebb kritikai tevékenysége idején — 1956 és 1965 között — Turczel mondta a legtöbbet a hazai magyar irodalomról, különösen az
