Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - FÓRUM - Húszéves a Madách Könyvkiadó - Dobos László: Közép-európai minta
490 ményszegények vagyunk, s miközben mondták és hallgattuk ezt, csak sejtve érzékeltük, hogy a történelem nagy repedései fölött állunk. Az irodalom intézményéről van szó, pontosabban: irodalom és kiadó két évtizedes kölcsönhatásáról. Irodalmi környezetünkben nincs olyan példa, ahol irodalom és kiadója ennyire egymásra utaltak lennének, ahol a kiadó egysejtű lényként ennyire magában hordaná s tükrözné az irodalmi létet. A szavak felületén ez az összefonódás szépnek, összehangzónak tűnhet, ám a valóságban nem az. Az irodalom egyetlen kiadója monopólium. Kényszerhelyzet. Az egyetlen irodalmi lap, az egyetlen napilap, a sok más egyetlen — monopóliumok sora; az egyféle gondolkodás, az egyféle magatartás, az egyféle szempont érvényesítésének veszélye, lehetősége. Az egyetlen pontra figyelés, kultúra és irodalom egyetlen megnyilvánulási lehetősége, uniformis, iskola, sémák, sablonok, idegenből hozott szabásminták, másolás s utánzás melegágya. A csehszlovákiai kultúra második világháború utáni története ennek bizonyítására százféle példát kínál. Az ilyen egysejtűekből építkező szellemi élet feltétlenül magában hordja a diktálás, a parancsolás, a tekintélytisztelet, az egyetlen vélemény s a gondolkodás állandó kompromisszumainak sokféle változatát. A Madách Könyvkiadó is monopol intézmény, két évtizedes történetének távlatából már jogos a kérdés: a mindenkori kiadói vezetés felismerte-e az egyke-lét, az egyetlen akarat, az egyszemű kiadó, a diktátum csábításának veszélyét? Felismerte-e, hogy a helyzet adta behatároltságot csak a tolerancia képes némileg ellensúlyozni? A tolerancia, az irodalom természetének értése, megértése és respektálása. Felismerte-e azt a tényt, hogy a kiadó fenntartó s megtartó ereje, kenyéradója az irodalom? Egyszemű kiadó-e a Madách, avagy látása teljes értékű? Fennállása óta ösztökélte-e a gondolkodást vagy fékezte? Irodalompárti-e, avagy a hivatal függvénye? Kit s mit képviselt két évtizeden át? Önmagát, egyéni, intézményi becsvágyát, avagy irodalmunk területeit? Azért kérdezem mindezt, mert az elmúlt két évtizedben a Madách nyilvános irodalmi színpad is: itt zajlott politika és irodalom egyeztetése, ütközése, itt lobbantak a konfliktusok, támadtak az ellentmondások, s született számos, irodalmat alázó kompromisszum. Két évtized, amely ha egymásba folyik is, nem egyenlő értékű, nem lehet egyen- lőségi jelet tenni közéjük. A hetvenes évek. A megváltozott körülmények között pontosan nyomon követhető a szándék: megtartani a kiadót, az alaptalan vádak zuhatagában átvinni a túlsó partra, s közben gyarapítani. A kiadó ekkor fejlődik fel mai teljesítményszintjére, másként mondva, ekkor áll pályára, ekkor objektivizálódik irodalmunk teljesítménye, s az irodalom ritmusa válik a kiadói tevékenység ritmusává is. Az éves kiadói programok kialakításában a pozitív eszmeiség a meghatározó, akkori szóval: az elkötelezettség, az angazsáltság; e divatos fogalom alapján napvilágot látnak kiadói csinálmányok is, kísért a dolgok túlideologizálása, ugyanakkor jelen van a realista szemlélet, s megjelennek irodalmunk időálló értékei. A második a Fonód Zoltán utáni idő; ez az évtized eltér a kiadó gyarapításának, építésének gyakorlatától, második évtizedében a kiadó gyakran kerül veszélyhelyzetbe, mi lettünk a nemzetiségi rosszak intézménye: a gyanúsak, a megbízhatatlanok, a tévelygő értelmiségiek, a nacionalisták társasága. A kiadó akkori személyi állományában nem volt ember, akinek ne tekerték volna nyakára a gyanú vagy valamilyen eszelős jelző kötelét. Hisztéria és kiszámíthatatlanság jellemezte a kiadó légkörét ebben az időben. Mindmáig érthetetlen s megmagyarázhatatlan Fonod Zoltán leváltása a kiadó éléről. A második évtizedben került vád alá Duba Gyula is — érdemes művészként, prózánk jelességeként megbízhatatlanná akarták degradálni. Letörölni a tábláról, a vádlottak padjára lökni másokkal együtt. Vádemeléssel ment el a kiadóból Mayer Judit is. Eltorzult az irodalom megítélésének szempontja is, alig volt kézirat, amelyre ne csapták volna rá a nacionalizmus pecsétjét. Példákat tudnék sorolni a kéziratok nyomdából való visszakérésére, az elrendelt szerkesztői csonkolásra, kihúzásokra, kihagyásokra. Sokszor az volt az érzésem, hogy a keservesen létrehozott kiadó dobra vert préda és kiárusítás tárgya.
