Irodalmi Szemle, 1988

1988/5 - LÁTÓHATÁR - Dušan Mitana: A gombák illata (elbeszélés; Illés Anna fordítása]

471-r- W* ..-J

vallotta be neki, mert nem találta meg a megfelelő szavakat, és attól tartott, hogy a felesége hamisnak érezné és nem hinné el a vallomását.

Viera hozzálépett, és szó nélkül a földre tette a limonádéval teli poharakat. Aztán leült a saját plédjére, és egy képes folyóiratot lapozgatott. A férfi izgalma elmúlt. A hátára fordult, és a mélykék júniusi égbe bámult. A tenger jutott eszébe. Meglepte a gondolat, hiszen még sohasem látott tengert. Az emlék mégis olyan kézzelfogható és olyan mély volt, hogy megzavarta — olyasféle bizonyosságot érzett, mintha a tenger partján nőtt volna fel. Felállt, és kortyolt a meleg, émelyítően édes limonádéból.

Beborult az ég. A kislánya, aki épp akkor jött ki a vízből, fázósan megborzongott, magára borította az átmelegedett plédet, és így szólt:

— Fázom. Varázsold elő a napot!

Elmosolyodott, és az égboltra tekintett. Aprócska, lusta felhő takarta el a napot; látszott, hogy néhány másodperc múlva ismét ragyogva előbukkan mö- güle.

— Jó — felelte —, mire tízig számolok, kisüt a nap.

Lassan számolni kezdett, és amikor látta, hogy a nap már-már kibukkan a felhő mögül, a tízeshez ért.

— Tíz — kiáltotta. — Süss fel nap!

A nap kisütött, a kislánya pedig ölelte, csókolta, boldogan ugrándozott, és azt kiabálta:

— Varázsló vagy, te vagy az én nagy varázslóm, és én nagyon szeretlek. Te vagy az én gyönyörű, óriás varázslóm. — Lelkesedésében annyi csodálat és szeretet volt, hogy a férfi szégyenkezni kezdett, amiért becsapta.

Szorongva a feleségére pillantott, ő azonban közönyösen piszkálta a körmét.

Megkönnyebbült, ám a következő pillanatban rájött, hogy korai volt.

— Ugyan, Janka, ne légy ostoba — Jegyezte meg Viera a körmeit méregetve. völPmínt am hltted el> ho§y ° varázsolta elő a napot? Ez is ugyanolyan csalás

J ö legszívesebben pofon ütné, felállt.

— Bemegyek a vityillóba, éhes vagyok. Megsütöm a gombát, r— . ,

a nyafogó gyereket — tette még hozzá, és távozott. Pillantásra se méltattS7^ kislányát, aki az utolsó szavainál keserűen sírni kezdett. A férfi legszívesebben felállt volna, hogy szájon vágja. A felesége kitalálta a gondolatát, mert visszafordult, és kihívó mosollyal magabiztosan a szemébe nézett. Tudta, hogy a kislány előtt nem üti meg, s a férfi is tisztában volt vele, hogy a felesége éppen ezért játszik vele ilyen könnyedén. Elfordult.

A lány átölelte a derekát, és könnyes arcocskáját forró hasához szorította; a férfit csiklandozták a lánya könnyei.

— Miért mondta, miért, miért olyan rossz az anyukám? — zokogta.

— Ugyan már. Nem láttad, hogy csak tréfált? — nyugtatta az apja, majd egy kis idő múlva hozzátette: — Anyu nem rossz. Csak ... gondok gyötrik ... egy kicsit beteg.

— Beteg? Mi baja van?

— Gondjai vannak... fáj a feje.

— Akkor miért nem megy orvoshoz?

— Elmegy. De csak otthon. Hiszen itt még egy rendes orvos sincs.

— Hazudsz. Anyu már otthon is beteg volt. Mégse ment orvoshoz.

— Most majd elmegy. Meglátod, hogy otthon minden rendben lesz. Ügy, mint régen.

— Beszélgetni is fogtok?